Ezt a bejegyzést még 2012 (!!!) májusában, tehát öt esztendővel ezelőtt követtem el az akkor még élő Lélekgardrób blogon. Géptakarítás, szanálás közben találtam meg egy elfekvő mappában. Nekem jó volt újraolvasni. Fogadjátok szeretettel! 

Csudát láttam ma. Idillszerűt. Beszippantott egy másik dimenzió, s úgy tűnt néhány pillanatra, Magyarország egy boldog hely, s boldog emberek lakják.

Gyönyörű idő volt, Benedek energiája pedig kifogyhatatlan. Lementünk hát bicajozni vacsora előtt. Gondoltam, teszünk egy kört a Feneketlen-tó körül, beugrunk a közeli játszótérre mászókázni, aztán kellemesen elfáradva jobban esik az esti rutin is. Már a Kosztolányi Dezső tér sarkán romantikus filmekből sugárzó béke szállt meg: egy betonasztalnál bácsik ultiztak, magas tornyokban állt a húszas. A szomszéd pihenőnél feszülten koncentrált két sakk nagymester, mellettük cigarettát sodort az értő közönség.

A tavat körülvevő korlátnak dőlve kamasz fiú gyömöszölte nagy műgonddal kedvese fenekét, s mohón habzsolták ki egymás szájából a tavaszt.

Benedek letámasztotta biciklijét nem messze tőlük – hogy rálásson azért a neki még csudaszámba menő puszilkodásra -, s félig elfogyasztott kiflijét apró darabokra tépve odacsalogatta a tó vadkacsa klánját. Békák kuruttyoltak, muslincák rajzottak. Kockás plédeken puha nők ücsörögtek, borostás egyetemisták heverésztek: körbejárt a rozé, csak úgy, üvegből, habzott a Borsodi (hisz az az élet habos oldala), csattant a kacaj. Egykor piros padon egy lyukas cipős hajléktalan gyűrött papirosra rótta a betűket, két társának magyarázott: I would like – Én szeretnék… It is written – ez passzív. Valószerűtlenül giccses, francia művészfilm Budapest szívében egy szimpla szerda délután.

Paranormális „jóérzés-vákuum” működik Budán, vagy az emberek minden nyomorúság dacára jól akarják érezni magukat együtt, egymással, kívül politikai időn, gazdasági téren, agymosáson, nemzeti konzultáción?

A hétvégén Erdélyországban voltunk. A csíksomlyói búcsún kívül szippantottam újra egy kis hangulatot, lestem egy kis székely mentalitást, tanultam cseppet, de azt is hozzáteszem, nem csak pozitív tapasztalataim voltak. Az azonban nagyon tanulságos volt, hogy az átlag erdélyi ember mindennapi életének nem része a politika. Nemsokára választások lesznek, de ott nincs az a hisztéria, ami itthon szokott lenni a kampányok alkalmával. Mert a székelyek köszönik szépen, jól vannak. Boldogulnak, istenien főznek-sütnek, s nem sietnek sehova. Munka után nagyot kanyarintanak a házi kenyérből, rászelik az ordát, adnak az érzésnek egy kis lilahagymával, leöblítik pálinkával, s beszélgetnek. Azt mondják, a hétköznapok szintjén az egyszeri székely jól megvan az egyszeri románnal. Élnek, megélnek, mégha kicsit le is egyszerűsítettem. A mi őrületünk, egymás iránti gyűlöletünk, a morális öldöklés taposómalmában ez sci-fi számba ment a mi elménknek. Irigyeltem őket.

S ma itthon megtapasztaltam valami hasonlót. Hogy a hétköznapok szintjén az ember ember. Nem két lábon járó szavazat, nem manipulálandó „tisztelthölgyeimésuraim”, nem őrültek és gonoszok gyülekezete, hanem férfi, nő, szerelmes, anya, apa, gyerek.

Munka után leülünk a fűbe, hancúrozunk a gyerekkel, kibontunk egy üveg vidámítót, örülünk a jó időnek. Élni és élni hagyni. Live and let live – ahogy a lyukas cipős hajléktalan tanítaná – ez aktív. Csak így, csak ennyi.

(Lélekgardrób, 2012.05.30.)