90-es évek eleje, kisváros. Nincs net, Facebook, Twitter, Insta, Pinterest, a közösségi élmény még nem drótokon, hanem húson-véren keresztül valósul meg. És hol van a közösségi tér? Kinek, hol. Mi, gyerekek a játszótéren, a kékre és pirosra festett – közel sem EU-kompatibilis, de legalább meglehetősen balesetveszélyes - vasmászókákról esünk fejre, nyugdíjas nénik a padokról morognak felénk, az apukák és nagypapák pedig hat óra magasságában a játszótér és padok szomszédságában, a négyemeletes panelek garázsából kialakított kiszolgáló egység előtt gyülekeznek.

A szentély neve Palackozott Italok Boltja, nyegléknek és törzsvendégeknek csak a PIB. A PIB-ben mindig a tulajdonos áll a pult mögött: vagy a kövér Marika néni, aki a leszázalékolása után így foglalja el magát, vagy a műszálas-lyukacsos neon atlétában erősen izzadó, s ebbéli hátrányát a 12 négyzetméteres helyiség valamennyi látogatójának „orra alá dörgölő” Feri/Sanyi/Józsi bácsi. Kapható kis rövid, nagy tömény, tablettás, kannás, hordóból kimosott műanyag üvegbe adagolt házi sör, no meg természetesen a klasszikus üveges. Feri/Sanyi/Józsi bácsi és Marika néni oly rutinosak, hogy mindkét kezükben három üres üveget képesek egyszerre a sörös rekeszbe csúsztatni, s ugyanazzal a mozdulattal három-három telit a csíkos raffia szatyorban eltüntetni. Közben receptek, lakótelepi pletykák, kapatos kacagások cserélnek gazdát. A gyerekeknek jut cigirágó (ugye-ugye?), Balcsi szelcsi és olajban úszó krumpliszirom. Nincs telefon a kézben – sem okos, sem buta, de van figyelem, párbeszéd, kaland. Valóság, élet. Palackozott Italok Boltja! Hiányzol!

VSZK