Kicsit keserédes írásra ragadtattam magam, de mostanában sokszor szembesülök a magyar mentális állapotokkal. Sőt én is alakítom a magam életével, nem csak kívülről tekintek a helyzetre.

A múlt héten publikálták egy felmérés eredményét, mely szerint Magyarország a 75. legboldogabb nemzet a világon. 2012 áprilisa óta állítják össze az ENSZ kezdeményezésére a World Happiness Reportot (ITT), melynek során rangsorolják a világ országait az ott élők boldogságérzete szerint. Vizsgálják az egy főre jutó GDP-t, a várható egészséges élettartamot, de például idén is figyelembe vették, mennyire számíthatnak segítségre, ha bajba kerülnek, mennyire érzik korruptnak a társadalmat, amelyben élnek.

Míg a körülöttünk lévő országok sokkal jobb helyen végeztek, addig mi a lista közepe-vége felé kullogunk. Ehhez nem kellett volna külön felmérést végezni. Látom magam körül, a családban, a barátok között, a buszon, a villamoson, a boltban - mindenhol. Bár mondják, a pénz nem számít, mégiscsak lakni kell valahol, enni kell valamit. Amikor a kétdiplomás tanár ismerősöm már hónap közepén azon gondolkozik, hogy miből fog kijönni a következő fizetéséig, az tényleg siralmas. Itt csekély a lehetőség arra, hogy jövőt tervezzünk, ábrándozzunk, a kőkemény hétköznapok kijózanítanak. Sokat panaszkodunk, egymásra mutogatunk, elmagányosodunk, nem szólunk egymáshoz, nem keressük a közösségeket. Az irányítás azonban a kezünkben van, ezt soha nem szabad elfelejteni.

Voltam nagyon nehéz helyzetben, engem is elhagyott az erő, tudom, milyen a gödör fenekén gubbasztani. Biztosan a környezetem idegeire mentem. Egy dolog azonban mindig a szemem előtt lebegett: nem akarok ebben az állapotban maradni. Folyamatosan kerestem a megoldást, a kiutat. Nem mondom, hogy most itt van a kezemben a bölcsek köve és meg tudom mondani, hogy kinek mi jelenthet feloldozást, de egy biztos: akarni és keresni kell. Folyamatosan.