Az elhagyott miskolci kisfiú kapcsán feltűnt, hogy a hozzászólásokban egyre inkább az anya került górcső alá, s egyre nőni látszott az ítélet(ek) súlya. Bennem pedig a kérdés nőtt: a más gyermekével való együttérzésről vajon miért olyan nehéz a másik anya feletti ítéletet - akár anyaként is, vagy: pláne anyaként - egyszerűen leválasztani? 

Egy ponton túl már arról szólt a kérdés: jobb lesz-e ennek a gyermeknek bármi attól, hogy - a bíróságon kívül - mások is ítélkeznek az édesanyja felett? Egyáltalán:  jobb lesz-e a világ attól, ha mindenki lépten-nyomon mások felett ítélkezik? Nekem erre egyértelmű „nem” a válaszom. 

Az aktuális témát követve - sokadjára - elgondolkoztam az ítélkezésről. Annyi helyen tapasztalom, hogy az emberek egymást cimkézik, minősítik, megítélik. Szemtől szemben, hát mögött, kommentelve, (ál)profilból (ál)profilba. Egy gyermek „elhagyásánál” sokkal kevesebbért is. Azt mondanám, lassan immunissá válok, de nem. Nem akarok beleközönyödni, és elég volt. 

Lehet személyes vagy szakmai véleményünk egy tettről, annak okairól, hatásairól. Lehetnek szubjektív érzelmeink, kérdéseink, kétségeink - de ezek javarészt tényleg rólunk szólnak. Egy másik ember felett ettől még nem vagyunk hivatottak ítéletet mondani. Még a tények pontos ismeretében sem, nemhogy balladai homályból felépülő hipotézisek vagy kósza hírek alapján... Szerintem az EREDETI CIKK is épp azt üzeni, hogy ne ítéljünk. Ezt a gondolatot is érdemes (lenne) kiolvasni, kihallani belőle. 

Sokan mondják egy-egy extrém, szörnyű esemény kapcsán: „...én ilyet semmilyen helyzetben nem csinálnék... ezt meg azt én soha nem tenném...” Egyrészt, tényleg van efféle garancialevél bárki halandó birtokában? Úgy szeretnék látni egyet! Másrészt, nem érzünk ezekben a kijelentéseinkben elbújtatva egy kis láthatatlan / néma „bezzeg”-et? Amolyan „bezzeg én”-t? Mintha a másikról alkotott ítéletünk, a sebtében odalökött minősítésünk nem is arról a „bűnös” (?) „nyomorultról” (?), sokkal inkább a saját (bűnösségtől és nyomorultságtól irtózó) egónk polírozásáról szólna. Akibezzegsosemtenneilyet. 

De miért és ki előtt kell fényezni magunkat? Hiszen mondom: egyikünknek sem adtak arról igazolást születésünkkor, hogy tökéletesen mentesek maradunk a hibáktól, bűnöktől életünk végéig. S épp ugyanezért nincs közülünk univerzumpecsétes papírja arról sem senkinek, hogy jobb ember másoknál; méltó arra, hogy érvényesen lesajnálhat, minősíthet bárkit.

Az általunk hozott elmarasztaló ítélet nem emel bennünket magasra. Inkább jelképesen is sárba tapossa azt, akiről szól. S aki talán a valóságban sem képes egyedül, méltósággal felállni. 

Vagy azt gondoljuk, a vétkezőt (az eltévedőt, a tudatosság nélkül döntőt, a hibázót) saját sorsa nem sújtja eléggé a mi kéretlen, perzselő szavaink nélkül is? 

Egy szenvedéstörténetben, ahol nyilvánvalóan senki nem lehet nyertes, ahol a tettes is kivétel nélkül áldozat (a saját bűntudatáé vagy tébolyáé) tényleg mi, a kívülállók vagyunk fontosak? Vagy talán nem is vagyunk annyira kívülállók...? 

„Rossz, semmirekellő, alávaló, selejt, minősíthetetlen, szánalmas, nem ember.” Milyen könnyen kicsúszik, ha másról van szó. De nem másról van szó. 

Ha bántott bennünket (is) az illető, ha szenvedtünk miatta: keserű tapasztalataink mozgathatják az ítélkezést.

Ha nem nekünk okozta a fájdalmat, de mi vagy szeretteink is átéltünk már hasonló kínokat bárki által: bizonyára a lelki tyúkszemünkre lép az eset, feltép egy sebet. Ijesztő lélekmintát, elemi tiltakozást hív elő. A reflex beindíthatja az ítélkezést.

Ha sosem tapasztaltuk, ha ártatlanságunkat, lelkünk tiszta szegletét szaggatja a szörnyűség felismerése: rettegni, tiltakozni kezdünk. Csak bennünket el ne érjen! Nem akarunk elkövetővé lenni, nem akarunk áldozattá válni. 

De az ítélkezés szómágiája nem tartja távol a rosszat. Kimondott - becsmérlő, negatív - hatalmánál fogva inkább megerősíti azt. 

Szóval, meddig is uralnak bennünket a múlt kegyetlen emlékei? A „világ”, „mások” „tőlünk távol álló” kegyetlensége? Az érzelmeink, az ösztöneink meddig vezérelnek bennünket bírói jelmeztalárba bújva?

Halljuk, hogy a mások feletti ítéleteink által mit is hangosítunk, erősítünk, mantrázunk? Azt, amiről unásig tudjuk, hogy rossz? 

Kinek származik abból előnye, ha egy komplex helyzetből újra és újra a bűnre, a fájdalomra rezonálunk? Mi történne, ha hirtelen mindenki a túlélésre, a jóvátételre, a gyógyulás lehetőségére figyelne csak? 

Ami fájt (akárkinek) egyszer, fájt már (mindenkinek) elégszer. Miért fájjon még százszor, ezerszer, még jobban és jobban? Meddig szorongatjuk a rosszat? Mikor engedjük végre el? 

Mikor fedezzük fel a sötétségben az általunk gyújtható fénynek hagyott temérdek helyet? Mikor látjuk meg a másikkal való teljes azonosságunkat, hogy túlléphessünk végre önmagunkon? 

Mikor látjuk meg Ugyanabban a Mást? Az elhagyott gyermekben nem a szemét anyát, hanem a kis kezet, amit valakinek meg kell fognia. Nem a bűnös asszonyt, hanem azt a társadalmat, ahol jobban akarunk figyelni a nők valódi természetére, természetes igényeire. Nem az egymásra mutogató, felelőtlen párt, hanem az elérkezett időt, amikor belezuhanás helyett tudatosan fel akarunk készülni szerepeinkre, kapcsolatainkra. És a gyerekeinknek is ezt adni tovább. Ne a menthetetlenül süllyedő, pörgő, őrült körforgást lássuk magunk körül, hanem egy olyan világ iránti égető szükséget, ahol minőségi időt tudunk szakítani egymásra. 

Ahol talán rájövünk: nem azzal mulasztjuk el a rosszat, ha nyilvánosan ordítunk ellene, pellengérre állítjuk. Folyton megidézve, porondon tartva magát a rosszat. Helyette szembenézünk vele jó mélyen, odabent, önmagunkban. Aztán elküldjük a büdös francba. Az ítéletekkel együtt. Esélyt, táptalajt sem adunk neki, szeretettel töltve ki a belső teret. Mert odakint, a világban az jelenik meg, ami bent van. 

Bartha Ildikó