A napi rohanás közben sokszor csak beesünk egy kávéra a munkahelyünkhöz közeli cukrászdába, találkozóinkat is a jól bevált, ismerős helyekre szervezzük. Ám néhány napja a kollégákkal gondoltunk egyet, s kiléptünk a komfortzónánkból. Méghozzá többszörösen. Felkerestük ugyanis a Nem Adom Fel Kávézót Budapest 8. kerületében.

A Nemadomfel Együttes biztosan sokaknak ismerős. A csapat tagjai egytől egyig fogyatékosok, ám oly parádés előadásokat tárnak a közönség elé évről évre, melyek bizonyítják, a tehetségnek nem számít a testi vagy szellemi fogyatékosság: az bizony a szívben lakozik. A Nem Adom Fel Alapítvány januárban kávézóval „bővítette a portfólióját”, ahol szintén majdnem mindenki sérült.

Nehezen találjuk meg a kávézót, mert a cím Baross utcát ír, ám a hely jóval beljebb van a főutcának számító Barosstól. Egy szuterénhelyiség térdmagasságban felmatricázott ablakain a "Nem Adom Fel" logó, azt követve jutunk el az objektumba. A levezető lépcsők akadálymentesek, kerekesszékkel is könnyen megközelíthető.

A belső tér rusztikus, a téglafal ugyanúgy szabálytalan, mint a különböző mintájú és stílusú asztalok és ülőalkalmatosságok a tonett széktől az évtizedesnek látszó, mégis vendégmarasztaló fotelekig. A pincehelyiség dacára a kávézó világos, tiszta.

Noha három méterenként áll egy kedves pincér, szemmel láthatóan hátrányokkal, mégis mi mozgunk bizonytalanul és nem igazán tudjuk, hogyan viselkedjünk. Felveszünk egy eltúlzottan udvarias, figyelmes magatartást, mert ugye, itt sérült emberek dolgoznak, nehogy megbántsuk őket valamelyik mozdulatunkkal. Ez butaság, mint utóbb kiderül, de valahogy itt felcserélődnek a szerepek: ők vannak „otthon”, mi meg botladozunk a világukban.

Hebegve-dadogva letelepszünk egy asztalhoz, mire odajön egy hölgy és szól, a pultnál kell rendelni. Felkerekedünk hát a társaságból ketten. A pultos hölgy ép, s nagyon segítőkész. A kávé és az üdítőrendelés után kapunk egy számot, melyet magunkkal kell vinni az asztalunkhoz. A minket kiszolgáló pincérnek is van egy ugyanolyan száma, s a kettőt összepárosítva tudják követni a munkatársak a feladatukat. Így nem lesz káosz, a munkavállaló jól teljesít, a vendég is elégedett. Jó ötlet.

Nem lát, de hall és beszél

A kedves pultos hölgytől érdeklődünk a kávézó megszületéséről, ám ő a bárpultnál laptopjába merülő kolléganőjéhez irányít bennünket. Ő Vincze Zsuzsa, a kommunikációért felelős alapítványi munkatárs.

Csak a bemutatkozásnál vesszük észre, hogy Zsuzsi látássérült. Semmi nem látszik rajta, a számítógépét ugyanolyan magabiztosan bűvöli, mint bárki más, az asztalunkhoz is olyan magabiztosan jut el, mint mi, látók.     

Mikor hangot adunk döbbenetünknek, és zavarunkban azt kérdezzük, mi a „jó hozzájuk állás”, mosolyogva mondja: „Tapasztalati szakértőként nagyon nyitott vagyok, mert többek között az is a munkám része, hogy beszéljek a vakságról. Amit tanácsolni szoktam minden egyes látónak, akik megkérdezik, hogyan segíthetnek nekünk jól, hogy pontosan ezt a kérdést tegyék fel az utcán vagy boltban is. Úgy tudnak a leghatékonyabban segíteni, ha megkérdezik, hogy az egyénnek mi a jó.” Minden látássérült teljesen egyedi képességekkel rendelkezik, ugyanúgy, ahogy a látók is – folytatja Zsuzsa. „Én pl. egész jól tájékozódok, magabiztos a mozgásom. Vakvezető kutyával tényleg fantasztikusan boldogulok, de fehér bottal, na az már problémás lenne. Mivel nekem jó a mozgásom, rajtam nem látszik annyira a tanácstalanság, az elesettség. De azért érdemes odajönni hozzám is, másokhoz is, finoman megérinteni a felkarunkat és megkérdezni, hogyan segíthettek jól.”

Zsuzsa csendes, kedves magyarázatán felbátorodva, tovább faggatjuk a többi dolgozóval kapcsolatban is. Érdeklődünk, egy sérült ember hogyan tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon, milyen feladatok várják a megváltozott munkaképességűeket, a testre szabott munkahely megteremtésében milyen irányvonalak vannak. Zsuzsa azt mondja, mindenképp szükségük van irányított segítségre, mert sérülten nehéz azt kimondani, „hogy akkor én most szeretném magam kipróbálni x területen, mert itt nem érzem jól magam, úgy gondolom, hogy nem teljesítek 100%-osan. Ha adott egy pozíció, azt az ember kincsként őrzi, nagyon-nagyon ragaszkodik hozzá.” Ez egyébként az egészséges embereknél is így van – erősítjük meg. Zsuzsa szerint nagy szükségük van arra, hogy figyeljenek rájuk, beszélgessenek velük, s lássák, észrevegyék, hogy érzik magukat, s ha nem jól, akkor segítsenek abban, hogy egy ideálisabb munkakört találjanak számukra.

Sokfélék, egyféleképpen

A kávézó működésének eddigi négy hónapja alatt nem volt sem lemorzsolódás, sem konfliktus. „Állandó a dolgozóink száma” – mosolyog Zsuzsa. „A megváltozott munkaképességű munkavállalóknak a piacon fontos előnye – folytatja -, mutatják elmúlt 10 év tapasztalatai, hogy sokkal lojálisabbak. Így a képzésekbe is érdemesebb pénzt fektetni, hisz a sérültek nagyobb eséllyel maradnak annál a cégnél, ahol dolgozni kezdtek, ahol esélyt kapnak. Összesen 23-an vagyunk. 21-en megváltozott munkaképességűek. Az üzletvezető és a helyettese egészségesek.” Kérdésünkre, milyen sérüléssel dolgoznak a kollégák, Zsuzsa azt mondja, mindenféle van. „Zömében Down-szindrómások, autisták, értelmileg korlátozottan sérültek, siketek, de van pl. olyan kolléganő, aki csípőprotézissel él. Van egy kerekesszékes kollégánk is, nagyon ügyes, imádja a munkáját.”

Mintha csak erre a mondatra várt volna, begurul a munkába Báder Ricsi, a kerekesszékes felszolgáló. Eltűnik az öltözőben, néhány perc múlva azonban már ő hozza ki az új rendeléseinket. Kérdezzük, lefotózhatjuk-e, mire ő fültől fülig mosollyal közli: - „Persze. Fotót, szelfit, pózt, mindent vállalok.” Rutinos mozdulatokkal pakolja elénk a kávékat, s már gurul is a mellettünk lévő asztalhoz, ahol újabb fotók készülnek. Türelmesen, őszintén mosolyog, s nevettet. Napfény marad utána. Zsuzsa is így érzi, mert kérés nélkül mondja: „Látjátok? Nálunk nincs feszültség, nincs tipikus munkahelyi kibeszélés, nincs olyan, hogy valaki nem szimpatikus. Nagyon meglepő, de annyira jó csapat vagyunk, ahol ezek a dolgok fel sem merülnek.”

Az jut eszünkbe, hogy a dolgozóknak ez bizony terápia is, mert a sérült emberek nagyon szeretik a társaságot. Ha az ilyen jellegű néhány munkahely nem lenne – mondja Vincze Zsuzsa -, a McDonald’s, a Premier Kult Cafe, s még néhány cég, akkor a megváltozott munkaképességűeknek csak a dobozolás, borítékolás, a magányos és beszűkítő elfoglaltság maradna. Néhány látássérültet alkalmaznak telefonos operátorként, de a szám elenyésző. „Noha egyre több olyan hely van, ahol nyitnak felénk, ahol azt mondják, hogy oké, kipróbáljuk, milyen egy megváltozott munkaképességű kolléga, pl. néhány multinál. De azért még mindig borzasztó nehéz elhelyezkedni.”

Bárki és bármi jöhet

A Nem adom fel azonban nem kényszerül feladni. Hisz már vannak törzsvendégek, pl. a közeli irodaházak dolgozói délidőben, esténként pedig a környéken élők is betérnek egy-egy üdítőre. Hisz a hely nem csak kávézó, hanem kulturális programok színtere is. „Minden hónap első csütörtökjén itt próbál a Nemadomfel gospelkórus – meséli Zsuzsa. Óriási a sikerük. A legutóbbi fellépésük olyan jól sikerült, hogy a vendégek alig fértek be, a műszakváltó dolgozók pedig alig fértek ki” – nevet Vincze Zsuzsa. „Barátunk Szepesi Ricsosz látássérült énekes is, aki önálló estekkel jelentkezik. Fantasztikus, hány hangszeren játszik. A költészet napja alkalmából tartott egy minikoncertet nálunk a Villon Trió. De kerekasztal-beszélgetésnek is helyt adtunk, ami pont a fogyatékkal élők helyzetéről szólt. Aztán mesekoncert is volt már a szomszédban lévő óvodába járó gyermekeknek. Mindenre figyelünk” – sorolja Zsuzsa. Hangsúlyozza, a programok kiválasztásánál nem csak a fogyatékkal kapcsolatos eseményeket veszik figyelembe, ha jó, ha minőségi, bármi jöhet.

A beszélgetés közben forgatjuk, melengetjük a kezünkben a speciális, „Nem adom fel cappuccinohoz” járó bögrét és a kávészemes kanalat. A csészéket egy vak barátjuk, Barát Marcsi készíti, aki képes vakon úgy korongozni, hogy egyforma méretű csészék kerüljenek ki a keze alól. Profi. A dekoratív kanalak pedig szintén egy látássérült művész kreativitását dicsérik, aki süthető gyurmából alkot maradandót, hogy ezzel is egyedivé tegye az amúgy sem hétköznapi kávézó hangulatát.

Két és fél órát töltünk a kávézóban. Valahogy egyikünknek sem akaródzik otthagyni ezt a kedves és biztonságos helyet, ahol mindenki mosolyog, ahol még valódi érdeklődéssel fordulnak a vendégek felé. Aztán mégis csak indulnunk kell. A távozás előtt még betérünk a mosdóba, amelynek belső ajtaján a felirat: „Kérjük, ne húzza le a WC-n az alábbiakat: papírtörlő, egészségügyi betét, tampon, régi telefonszámla, aranyhal, remények és álmok…

Ha ők, a sérültek nem adják fel, mi, épek nem húzhatjuk le a képzeletbeli lefolyón a reményeket és az álmokat. Sem az övékét, sem a magunkét.   

(A képminőségért elnézést kérünk. A fotók telefonnal készültek. :) )

(Az írás 2016. április 25-én jelent meg.)