A címben feltett kérdés nem költői. Valódi. A világ legfinnyásabb macskája létezik. Köztünk él. Mit köztünk él! Egyenesen velünk él. Kicsit ki vagyunk borulva tőle, s most már naponta tesszük fel egymásnak a kérdést: hogy jutottunk idáig?

Elmesélem.

Másfél évvel ezelőtt girhes, hitvány kis dög volt. Középszerű falusi cirmos, aki kilencedmagával tengődött egy jóravaló házaspár fészerében. A kilenc mesebeli szám. A kisfiam pedig épp kilencévesen lépett (léptettük) felelősségteljes korba. Úgy gondoltuk, ha már testvére nincs, jót tenne neki egy háziállat, akiről gondoskodhat. A cuki vizsla ötletét elvetettük, mert a lehetőség hallatán Benedek bömbölve verte magát a földhöz: - Nem kell, nem kell, nem akarok kutyát! Jaj, nem szeretnék!

Mielőtt pszichiáternél kötöttünk volna ki, azért csak kihúztuk belőle, miért nem kér a kutyából: - Mert megnyaaaal!

Aha, az ebek nyalogatósak, ez tény. És ez nálunk elég nyomós érv volt a nemkutya mellett. A macska is nyal, de ő elsőkörben magához nyúl/nyal inkább, mint a gazdihoz, így kiegyeztünk a cicában. A nagyszülők szomszédjában megszületett egy igen dús alom, Beni pedig kiválasztotta az egyik cirmos kandúrt. Ő volt, ő lett Körmi úr.

Amikor hazahoztuk, kicsi volt, nyiszlett, félénk és fostos. Nagyon kicsi, nagyon nyiszlett, nagyon félénk és nagyon fostos. Az étvágya viszont? Az asztal alá evett volna egy XXL-es tigrist. Nem győztük neki adni a ragut, a szárazat, a csirkehúst… Minden másnap az állatorvosnál üldögéltünk, hogy kikezeljék belőle a bélhurutot, a férgességet, a bolhákat. Antibiotikumot kapott, gilisztahajtót, vitamint. És evett. Evett. Mindent. Az állatorvos az ötödik alkalom és az ötödször sokezer forint után közölte, a pasas gyógyult, de nagyon érzékeny a gyomra, ezzel szenvedni fog egész életében. Legyintettünk rá, na persze. Ő egy cirmos házimacska, az ősei és szerencsétlenebb fejlődésű fajtársai örülnek, ha csurran-cseppen egy egérfarhát, a miénk meg majd Bilagitért kiált? Lárifári!

Ééés? Legyetek erősek! Onnantól, hogy utoljára elhoztuk a dokitól, Körmi úr válogat. Egyszer csak nem lett jó a középkategóriás konzerv, a középáras száraztáp, a főtt csirkecombról nem is beszélve. Mi pedig kétségbeestünk, kísérleteztünk, s szép lassan odáig jutottunk, hogy a mi háziszarosunk, háziszőrösünk már csak a 400 Ft-os alutasakost és a prémium minőségű száraztápot eszi meg. Házikoszt mint olyan, fel sem merül. Én pedig, mint egy friss anyuka, minden macskás ismerősünktől kérdezgetem, megerősítést várva: - Ugye a tiétek is csak ezt és csak azt és ezt sem meg azt sem? Ugye? Mondjátok, hogy ugye!

A barátaink pedig csak néznek, s közlik, hogy náluk bizony a bundás kenyértől a krumplipüréig minden eltűnik a macskatálból.

A férjem ilyenkor szokott a harcba induló sziú indiánokat idéző üvöltéssel reagálni:

- Látod? Ugye? Másnál máshogy van! Add nekem, ide nekem a macskát három napra, majd én megnevelem! A hétvégére nem győz hálálkodni majd egy tál friss vízért is!

Körmi úrnak két nagy szerencséje van:

1. A férjem szinte sosincs itthon, így a nagy macskajavítósdi folyton prolongálódik a következő hétre.

2. Apánk is imádja, így öt percnél tovább képtelen lenne hallgatni azt a kétségbeesett vertyogást, mely az üres bendőre hivatott felhívni a figyelmet.   

De mindenféle érzelgősséget lehántva a problémáról: azért az nem állapot, hogy egy macska – nem burmilla, nem ashera, még csak nem is egy perzsa – többe kerül és finnyásabb, mint egy kamaszodó fiúgyermek. Az nem járja, hogy naponta négyszer követelőzik táplálékért, s ha nem a fogára való, vagy az előző étkezést idéző ragut kap, 3 percig kaparja a konyhaszekrény oldalát, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ki van bukva. Az étkezések között a kanapén döglik egy kisajátított – a férjem bolyhos, esti filmnézős beburkolózáshoz vásárolt – plédjén, mert kint, ugye, hideg van. De ha mégis levegőzni támad kedve, alig fér ki az egyébként kistermetű kutyáknak való, a garázskapunkba épített lengőajtón.

Pedig az ösztönei megvannak, akár gondoskodhatna is magáról. Megkergeti a gyíkot, röptében elkapja a megfáradt őszi legyet, a minap pedig egy néhai mezei egérrel jelent meg a bejárati ajtó előtt. Letette a zsákmányt a lábtörlőre (én meg sikítófrászt kaptam), s ahelyett, hogy elfogyasztotta volna, amit fogott magának, jelentőségteljesen odavonult a kistáljához: követelte a jutalmat a vadászatért. Reménytelen.

(A fotó NEM illusztráció. Körmi urat ábrázolja.)

V. Szabó Kriszta