Édesapám rajong a magyar nótákért. Szerintem nincs olyan nóta Kárpát-medence szerte, melynek valamely változatát ne ismerné.

Gyerekként én és a húgom sikítva menekültünk, ha szombat vagy vasárnap délidőben nótaműsor ment a tévében, s apukám az énekest túlharsogva dalolt a kanapén. Nem tetszett, nem jött át, nehézkesnek, fáradtnak és indokolatlanul szomorúnak tartottuk azt a hangzásvilágot, mely ezeket a dalokat jellemzi. Nem egy reménnyel, örömmel teli gyerekélet aláfestője volt ez a hétvégi program.

Egyetlen olyan dalra emlékszem, melyre már egészen zsenge kislányként is mindahányszor felkaptam a fejem. Ez pedig a Bánk bán-betét, a Hazám, hazám... című ária volt, Simándy József előadásában. Akárhányszor felcsendült a rádióban, tévében, vagy édesapám Simándy-magnókazettájáról szólt a kocsiban, egyszerre lett libabőrös a karom és gombócos a torkom. Pedig kisgyerekként mit sem tudtam még arról, mi is a Bánk bán üzenete, a magyarságról, nemzettudatról sem beszélgettünk minden este otthon. A szüleink inkább csak a példaadással és ezekkel a típusú „háttérérzésekkel” irányították a gondolkodásunkat.

Simándy Józsefet mindig is közel éreztem magamhoz. Olyan nagypapis érzésem volt tőle (talán mert külsőleg is hasonlított a saját nagyapámhoz).

Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi áradt belőle, de akárhányszor beszélni hallottam vagy műsorban láttam, mindig azt éreztem, hogy valami ősi, magától értetődő méltóság és harmónia lengi körül.

Aztán később utána olvastam az életének, s megnyugtatott, hogy nem véletlenül éreztem azt vele kapcsolatban, amit éreztem. Fia, Simándy Péter elmondása szerint az édesapja nagyon szigorú, büszke, de a hazaszeretetét minden korban és körülmények között vállaló ember volt. Olyannyira magáénak érezte a Bánk bán címszerepét, hogy amikor megkérdezték tőle egy interjúban, mit gondol Katona József művéről, főszereplőjéről, Simándy József azt válaszolta: - Ha erre a kérdésre válaszolnék, életem titkát fecsegném ki.

Vannak olyan emberek, akiket fizikailag is olyan örökéletűnek gondolunk, mint a munkásságukat. Azt hisszük, van, aki sosem hal meg. Mert olyan nemzeti kincs, mérték és példa, akin talán nem fog sem idő, sem elmúlás. Simándy Józsefet én ilyennek képzeltem gyermekként.

De 1997-ben, 81 éves korában meghalt. Az akár saját imájaként is értelmezhető Hazám, hazám... című dal viszont mindörökre egybeforrt személyével, személyiségével.

Simándy József ma lenne 100 esztendős.  

Leghíresebb áriájával emlékezünk rá: