Azt gondolom, a nők minden ruhadarabjának van története. Minden blúzhoz, szoknyához, de még a fehérneműkhöz is tartozik egy-egy sztori. Egy történet, amit nem felejtünk el.

Unalomból vett göncök, soha nem hordott blúzok, amivel egy szakítás után vigasztalódtunk, szigorúan a fodrász kreálta új frizura után. Nadrág, amire rábeszélt a barátnőnk, hogy kerekebb lesz a popsink, és jobb nőnek érezzük magunkat. A szép, csipkés szett, szigorúan push-uppal, amit egy nagyon fontos randira vettünk, bár arra már nem emlékszünk, ki volt az est alanya és hogyan végződött. Vagy igen, csak inkább be sem valljuk, még magunknak sem. Az állásinterjúra beszerzett blézer, ami akár egy szép karrier kezdete is lehet. Vagy nem. De emlék.

Aztán vannak az ajándékba kapott cuccok. Bizsuk, táskák, üresen álló, de soha ki nem dobható emlék-parfümök. Néhány ajándék póló egy párizsi útról, ami romantikusnak indult, aztán ki tudja, mi lett. A barátnőtől kapott rém giccses, de sok röhögést felidéző pink koronás hajcsat (Jesszus, rövid a hajam, sose hordtam csatot, de valahogy a fejemre erősítette :D). És emlékszünk minden foltra, szakadásra, minden apró hiba történetére. Hogyan került a lyuk a nadrágra, és miért nincs máig befoltozva....

Emlékszünk a párhuzamokra, a röhögős sztorikra a bulik hevében. Ahogy én is emlékszem két póló meséjére. Elmesélni sosem fogom, talán csak ha a barátnőm tényleg megírja életem történetét. Egyszer, ha majd a sok emlékgyűjtés között lesz rá időnk. Akkor majd jókat nevetünk, és újra elmondjuk magunknak: az életben nincsenek véletlenek.

Vagy a legkedvesebb bőrdzsekim, amit a kedves egyszer féltékenységből leszólt. Mert nem tőle kaptam, mert nem ő volt ott, amikor vettem. Akkor tudtam meg, hogy bizony néha egy férfi is nyilvántartja a ruhatárad, és van kedvenc darabja. Azóta is, ha éppen jó a kedvem, azt veszem fel, mikor találkozunk. A többi gönc sztorijáról pedig azóta is mélyen hallgatok.