Czigány Ildikó minden igazit igyekszik megtalálni, ami az élet szépségeit illeti. Mindig is azzal foglalkozott, amivel szeretett volna. Ő volt az első női utasszállító pilóta Magyarországon, dolgozott zenekritikusként, kapitányként, most pedig állatorvosi asszisztens. Emellett karatézik, jógázik, könyveket ír, imádja a természetet, életmódtáborokat és kirándulásokat szervez. Szeret élni, megvalósítja az álmait.

IgenÉlet: Már-már polihisztorként él. Az évek során számos szakmában jeleskedett, zenetörténészként kezdte, majd Magyarországon nőként először vezetett utasszállítót, most pedig az Állatorvosi Egyetemen dolgozik állatorvosi asszisztenként. Hosszú út vezetett idáig.

Czigány Ildikó: A Zeneakadémián családi indíttatásból tanultam, de egész gyerekkoromban állatokkal szerettem volna foglalkozni, mindig is állatorvos vagy biológus lettem volna legszívesebben. Akkoriban viszont még a matek volt az egyik felvételi tantárgy az állatorvosira, ezért ezt gondolkodás nélkül fel kellett adnom. A család ezek után azt javasolta, mégiscsak valamilyen művészeti jellegű képzésben vegyek részt. Nyilván a Zeneakadémiára esett a választás, ugyanis kiskorom óta zongorázni tanultam, bár megjegyzem, sohasem szerettem. Szerettem viszont énekelni és érdekelt a zenetörténet. Talán nem véletlenül egy teoretikus ágazathoz vonzódtam jobban, hiszen már ekkor is megnyilvánult az írás iránti vonzalmam. Azonban már akkor is sejtettem, hogy nem ez lesz az a munka, amivel mindig foglalkozni fogok. Viszont rengeteget hozzáadott az életemhez. Ha nem is direkt módon, de közvetve mindenben megnyilvánul, mindenben segít. Nem azért foglalkozom mindig valami mással, mert keresem az igazit, hanem mert minden igazit igyekszem megtalálni. Annyi csodálatos dolog van az életben, hogy még így is csak a töredékét vagyunk képesek megtapasztalni.

IÉ.: Ez csupán szerencse kérdése?

Cz.I.: Nyilván mindig is próbáltam tenni érte. A repülés egy olyan dolog, amit nagyon szerettem volna, és keményen megdolgoztam azért, hogy pilóta lehessek. Utasként szerettem bele, már akkor, amikor gyerekkoromban a Balatonnál egy rendőrségi kisgépnek voltunk a vendégei, édesapám révén. Ez aztán megpecsételte a sorsomat. Valójában édesapámnak volt az a nagy álma, hogy pilóta legyen, világéletében szeretett, s a mai napig is nagyon szeret repülni. Mondhatni én valósítottam meg az ő álmát. Egy felnőttkori élmény után egyszer csak „belém kattant”, hogy elkezdek repülni. Először vitorlázó gépen, majd egymotoros gépen gyakoroltam, amit már azzal a határozott céllal kezdtem el, hogy én nagygépes, azaz Malév-pilóta szeretnék lenni. Ez az álmom 8-9 év alatt tényleg megvalósult. Abban az időben azért nem volt olyan biztos, hogy siker fogja koronázni a tervemet. Ehhez egy miniszteri rendeletet is kellett módosítani, ezen kívül pedig le kellett küzdeni egy-két feltornyosuló akadályt.

IÉ.: A nehézségek miatt soha nem merült fel Önben, hogy feladja?

Cz. I.: Nem, soha nem gondolkoztam rajta, hogy esetleg nem sikerül. Eldöntöttem, hogy ezt véghezviszem, így csak mentem a cél irányába, nem látván az akadályokat.

Senki sem tudja, mitől

IÉ.: Még ma is felkapják az emberek a fejüket, ha azt hallják, hogy egy nő pilótaként dolgozik. Mit szólt ehhez a 90-es években a környezete?

Cz. I.: A repülőtéren olyanok voltunk, mint egy kis család, ezért mindenki nagyon drukkolt, ám sok reményt nem fűztek hozzá, hogy meg tudom valósítani a tervemet. Nagy mennyiségben jöttek az olyan vélemények, hogy „ez kidobott idő és pénz, ebből úgysem lesz semmi stb”. De voltak azért olyanok is, akik biztattak, ne hagyjam abba, mert sikerülni fog.

IÉ.: Utasként is óriási élmény átélni, ahogy egy óriási monstrum megmozdul. Törékeny nőként milyen érzés volt uralni, megmozdítani egy ekkora gépet?

Cz. I.: Szerencsére abban a pillanatban, amikor valaki odáig eljut, hogy egy nagy utasszállítót vezethet, megszűnnek a nemi különbségek, hiszen ugyanazok a feladatok, ugyanazok az elvárások, ugyanaz a fizetés. Máig is egy nagy csoda egy ilyen gépet megmozdítani. Egy nagyon bölcs oktatóm még kezdő koromban megkérdezte, „vajon mitől repül a repülőgép?” Én mint jó diák soroltam az aerodinamika különböző törvényeit, ő helyeslően bólogatott, aztán csendesen megszólalt: valójában senki sem tudja, mitől repül a repülőgép. Ez egy olyan szimbólum, amelyen az ember mindig elgondolkodik: vajon észrevesszük-e a csodákat az életünkben, vagy azért, mert hétköznapivá válnak és sokszor ismétlődnek, el is könyveljük őket természetes dolgokként. Attól, hogy egy csoda minden nap ismétlődik, nem lesz kevesebb, csak több.

IÉ.: Milyen gépeket vezetett?

Cz. I.: Először a Fokker 70-es típuson repültem jó pár évig, azon lettem kapitány is. Aztán Boeing 767-est vezettem. Ezzel repültük az interkontinentális járatokat, például New Yorkot, Tokiót, Bangkokot. Nagyon nagy élmény volt, ott aztán tényleg átéli az ember azt a csodát, milyen az, amikor 180 tonna súlyt mozgat meg a saját kezével. Ez tényleg mindig lenyűgöző.

IÉ.: Kapitánynak lenni óriási felelősség, talán sokan nem is mernék bevállalni. Milyen tulajdonságokra van szüksége egy parancsnoknak?

Cz. I.: Mielőtt valaki kapitány lesz, pszichológiai teszteken, alkalmassági vizsgák során kell átesnie. A parancsnok és az első tiszt ugyanazt a munkát végzi a repülés szempontjából, viszont teljesen függetlenül attól, ki tartja kezében a kormányt, minden döntést és felelősséget a kapitány vállal, ő a repülés szellemi hajtóműve. Ehhez sok tapasztalat, emberi hozzáállás, határozottság, döntésképesség, gyors reakcióképesség kell.

Lélekvég

IÉ.: Megdolgozott azért, hogy pilóta lehessen, ráadásul óriási szenvedéllyel beszél róla, csodaként írja le. Miért hagyta abba?

Cz. I.: Kényszer is volt, de azért szabadon választottam, hogy befejezem a pályafutásomat a repülés terén. Kényszer volt abból a szempontból, hogy az általam repült típus, a Boeing 767-es kikerült a forgalomból. Akkor úgy éreztem, külföldön már nem szeretnék dolgozni. Sok kollégám a Malév megszűnése után arra kényszerült, hogy idegen országokban keresse a kenyerét. Én ezt nem tudtam elképzelni. A Malév egy család volt, tele lélekkel. Nekem a megszűnése egyértelműen azt jelentette, egy korszak lezárult. Ráadásul manapság egyre inkább átveszi a repülési feladatokat az elektronika. Korábban még picit több gondolkodást, ügyességet igényelt egy gép vezetése, ma már hiányzik ez a kihívás. Azt éreztem, már nem szeretnék mindenáron repülni, és egy határozott gondolattal úgy döntöttem, eljött a váltás ideje.

IÉ.: Egyértelmű volt a következő lépés?

Cz. I.: Tudtam, hogy gyerekkoromba szeretnék visszanyúlni, hiszen azóta érdekeltek az állatok, a természettudományokkal és a biológiával kapcsolatos tanulmányok. Biológia tagozatos gimnáziumba jártam, s miközben pilóta voltam, csak úgy, hobbiból elvégeztem a vadgazda üzemmérnök szakot Sopronban. Ez is segítette a döntést, hogy merre induljak tovább. Időközben jógaoktatással és karateoktatással is foglalkoztam, de van egy fitoterapeuta szakvizsgám is, ezzel a keleti harcművészetek egymást kiegészítve egy újabb egységet tudnak képezni. Kirándulásokat és életmódtáborokat a mai napig szervezek. A munkám néhány évig a Fővárosi Állatkerthez kötött, most pedig az Állatorvosi Egyetem egzotikus tanszékén dolgozom.

IÉ.: Városi lányként nevelkedett, aztán mégis vidékre költözött. Otthon sok állatot tart. Honnan a vonzalom a természet iránt?

Cz. I.: A Krisztina körúton nőttem föl, de a szemben lévő Vérmezőn töltöttem az egész gyerekkoromat. A rokonaim Vácon laktak, ott is volt egy igazi vidéki kert. Az állatok és a természet iránt való érdeklődésem nyilvánvalóan arra sodort, hogy én is ilyen helyen rendezkedjek be.

IÉ.: A kerthez, vidéki élethez hozzátartozik a nyugalom. Ehhez jól kapcsolódhat az Ön által preferált keleti filozófia is.

Cz. I.: A jógába beleinvolválódtam, a karatét is másfél évtizede űzöm. Ezek nem véletlenül történtek így, további utat biztosítottak, új dolgok megismerése felé. Úgy gondolom, ez nem csak a keleti filozófia tanulmányozása, hanem valamiféle háttérkeresés mindahhoz, ami az életünkben történik. Azt hiszem, itt érthető meg, ami egy kívülállónak úgy tűnik, talán hirtelen váltok: ha azonban valaki beleolvasgat a könyveimbe, akkor rájön, hogy a tevékenységeim háttere ugyanaz. Ez nem biztos, hogy keleti filozófia, bárhol meg lehet találni, a lényeg, hogy az ember elkezdje keresni.

Vetőmag

IÉ.: Intenzív pozitív energiát sugároz, nagyon kiegyensúlyozott. Hogyan érte ezt el? Keleti filozófia, genetika, tanulás?

Cz. I.: Biztos van benne genetika is, de az ember folyamatosan tanul abból, amit tapasztal. Úgy gondolom, az életben azért nagy okunk nincs az elkeseredésre.

IÉ.: Sokan gépiesen teszik, amit tenniük kell, egy életen át. Nem is jut eszükbe, hogy lehetnének álmaik, s azok akár meg is valósulhatnak. Más miért nem megy a vágyak után?

Cz. I.: Ebből a szempontból kétféle ember létezik: van, aki nem is érzi mókuskeréknek azt, amiben él, hanem számára rendkívül komfortos ez a fajta rendszerbe foglaltság és a mai világ ritmusa. Nagyon jó, ha ebbe valaki bele tud illeszkedni. Abban az esetben, ha valaki viszont nem tud idomulni, és érez magában valamit, ami a mai világból „kilóg”, akkor mindig is akadályokba ütközik, és lekanyarodik a megszokott útról. Ha valaki ilyen, akkor le kell kanyarodni. Én az utóbbi csoportba tartozom. Nem tudnék olyan munkát végezni, amiben nem lelem örömömet.

IÉ.: Soha nem billen ki az egyensúlyából? Nem csügged? Az élet mindig napos, vagy néha azért gondolkodik a „másik oldalon” is?

Cz. I.: A halálról még mindig nem „illik” beszélni. Tabu téma. Ám én mindig „asztaltársa” voltam a halálnak. Repülni úgy kezdtem, hogy lezuhant az oktatóm. Később a szerelmem. Ma állatok életével és elmúlásával találkozom nap mint nap. A halál az élet egyik jelensége. Hogy filozófiailag mi az élet és a halál, erről talán rövid egy ilyen beszélgetés. Saint-Exupery-t, egyik kedvenc írómat idézve: „Amit eltemetsz, az vetőmag.”

IÉ.: Körbeért az álomkerékben? Visszatért a gyermekkori álmaihoz. Ez az utolsó állomás?

Cz. I.: Most elégedett vagyok, ezen a területen szeretném magam továbbképezni. De emellett az írás is mindig nagy örömet jelentett számomra, s szeretek mesélni kisebb csoportoknak is az élményeimről. Azt egyébként csak a Jóisten tudja, hogy ez az utolsó állomásom-e.

Sinkovics Szilvia