Valamiért ösztönösen keresem az olyan emberek történetét, akik elbuktak, de felálltak; akik meg akartak halni, de később megtalálták a boldogságukat; akik rendkívüli mélységek után megtalálták az útjukat. Annyit tudtam Szőke Andrásról, hogy most Taljándörögdön él, és mindenféle egyéb elfoglaltságai mellett falujában a helyi plébánossal együtt komoly érték- és közösségteremtő munkát végez. Az Arckép című műsorban Kadarkai Endrének mesélt arról, hogy kudarcai ellenére miért tartott ki, hogyan viseli kisebbrendűségű érzését és szorongását. Megérkezésélményét nem a kereskedelmi televízióhoz vagy nagyjátékfilmjéhez köti, hanem Taljándörögdhöz.

Szőke Andrásnak ugyanis nem volt könnyű, elmondása szerint szép gyerekkora volt, az azért mégis kiderült az interjúból, hogy édesanyja alkoholista volt, és a gyermek András sok olyat látott, amit kicsiként még nem kellene átélnie senkinek. Mégis óriási tisztelettel beszélt szüleiről, úgy véli, tőlük kapta élete legfontosabb mozgatórugóját, az alkotásba vetett hitet. Úgy gondolja, minden fájdalomnak fontos szerepe volt az életében, hiszen az ember nem szakkönyvekből, hanem tapasztalatokból tanul.

Nyolcszor felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, nem vették fel, az alkotást mégsem hagyta abba. Üzenetet akart és a mai napig is akar eljuttatni a közönséghez, s ennek meg is találta a módját.

Fájdalommal töltötte el, hogy bármit megtett, úgy érezte, a legjobb képeket festi, mégsem felel meg. Azonban ez a fájdalom ösztönözte arra, hogy újra és újra megpróbáljon egy másik formán keresztül üzenetet közvetíteni.

Szőke András szerint az, hogy valaki elbukik a kudarcok után vagy feláll és újra próbálkozik, csakis egyetlen dologtól függ, mégpedig a hittől.