Lajos bácsi és Marika néni 61 éve házasok. 1954-ben fogadtak egymásnak örök hűséget. Lajos bácsi – akkor még nem bácsi – 22 éves volt, Marika 19. Született két gyermekük: Lajos 1955-ben, akit azóta már elvitt a szíve, és Marika 1957-ben. Öt unokájuk is van, de még csak három dédunoka. Hajtanak a fiatalok, multiknál és külföldön próbálkoznak. Nehéz az élet, ahogy mindig is nehéz volt, de az ő idejükben talán egyértelműbb. Nem irigylik a mai fiatalokat. A bizonytalanságot, a munkanélküliséget, a gürcölést éhbérért. Vagy az idegen országban, idegen nyelven próbálkozást, a heti hat nap munkát, az albérletben tizedmagukkal zsúfolódást.

Bár segíthetnének, bár lenne más megoldás! Hisz nem látják a családot, nem látják a kicsi dédunokákat felnőni. Ők nem értik, milyen az, hogy egy zsebkendőnyi készülékkel akár a baromfiudvarból is lehet telefonálni, pedig zsinórja sincs. Nem látják ők azokat a gombokat meg az érintőképernyőt. A bordó vezetékes telefon mellett A/4-es: Marika lányuk felírta jó vastagon a saját telefonszámát, Lajosuk feleségéét, az itthon lévő unokákét, Takács doktorét meg a szociális munkás Mónikáét, aki az ebédet hozza minden délben. Várják meg a búgó hangot, s szép lassan, egymás után üssék be a számokat! – mondta a lányuk. Majd várjanak, amíg ismét hallják a hangot. Akkor csörög a másik végén. Ezt megtanulták az évek alatt. Régen máshogy volt ez is. Lajos bácsi elbiciklizett a kispostára, a Kati kisasszony meg felhívta neki, akit kellett. De már nincsen kisposta sem a faluban, a Kati is férjhez ment jó messze. Ők maradtak. És nem értik az sms-t, a Skype-ot. A rádió a konyhaszekrényen, meg a tévé estére. Meg ünnepekkor a képeslapok. Marika lányuk megveszi a városban, ők megírják. Remegő kézzel, görbe sorokat: Isten áldotta boldog karácsonyt kíván Tata és Mamó. Az unokáknak.

Távol a család, sok a gond. Marikán is, a többieken is. De ők ott vannak egymásnak. 61 éve. Jóban-rosszban. És hálát adnak a Jóistennek, hogy össze tudnak kapaszkodni, hogy nem özvegyültek meg, mint oly sokan körülöttük. A sok magányos asszony, a sok kiszolgáltatottság, az időskori félelem. Mert a falu sem csendes már esténként. Betörések, lopások, fenyegetések. Hol egy-két tyúk tűnik el, hol az udvarban előhagyott, 30 éves bicikli, hol a kasza, muskátlis ládák. A sok asszony fél. Egymásnál virrasztanak egy ideig, de aztán csak hazamennek. Hisz a saját ágyuk a saját ágyuk. A tévéújság, a szemüveg, a csorbult csésze, a kopott lámpa. A bejárat elé tolják a fotelt, s reménykednek, hogy a tolvajok aznap is beérik a kinttel és nem merészkednek beljebb. Hogy nem lesz küzdelem, tusa az életért. Hogy a tisztességben megélt hosszú élet végére nem egy balta vagy egy huszonéves suhanc nyaki szorítása tesz pontot.

Lajos bácsi megvédené az ő Marikáját, az élete árán is. Erős ember volt ő mindig, 82 évesen még tavaly is két nap alatt felásta és bevetette a kertet. Másnak, mert vittek mindent, szedték le a gyümölcsöt, éretlenül. De idén nem ment már úgy a munka. Valami furcsát érzett. Fáradt volt. Sokszor. Meg a nagydolog. Az sem ment könnyen. Takács doktor be is utalta a városba. Vizsgálatok sora: vér, ultrahang, szövettan. És a diagnózis: daganat. Rosszindulatú. De Lajos bácsi már idős, nem terjed gyorsan. Érdemes műteni. Meg kell operálni, meg kell próbálni.

Marika biztatja. Tudja, hogy már koruk okán sem lehet sok hátra, de azt a kicsit még együtt. Ketten. Ameddig csak lehet. Ameddig bírják.

De Lajos bácsi nem akar menni. Nem akar műtétet. Nem hagyhatja ott az ő asszonyát. Ki tudja, meddig kell a kórházban lenni, Marika mit csinál, ha rátörik az ajtót? Ha megverik, megölik, mert tudják, hogy ő nincs odahaza. Nem lehet. Lajos bácsi már idős, a daganat nem terjed gyorsan. Tudja ő, már csak koruk okán is, hogy nem lehet sok hátra. De azt a kicsit még együtt. Ketten. Ameddig csak lehet. Ameddig bírják.

Mert ők mindig ott voltak egymásnak. A Jóisten is tudja, hogy nekik csak együtt jó. Ameddig csak bírják. Ameddig csak lehet.

(Az írás 2015. december 20-án jelent meg.)