Egy kínai közmondás szerint az élet akkor kezdődik, amikor nekilátunk egy kert építésének. A japánok számára pedig a természet bármely kiemelt, legkisebb része máris kert: elengedhetetlen része a háznak, még ha csak egy kis tálka föld is ez, de elég ahhoz, hogy rásüssön a holdfény.

A kertépítés, legyen az egy botanikus kert vagy néhány virágcserép és balkonláda, a növények ültetése, elrendezése, közelsége hozzájárul az ember és környezete egyensúlyának megteremtéséhez. Az egészséges ember – tudatosan vagy ösztönösen – igyekszik úgy alakítani a lakóhelyét körülvevő energiamezőt, hogy az minél boldogabb és harmonikusabb életet biztosítson számára. Ehhez természetesen hozzájárul a szépen elrendezett növényzet, bármilyen felületen.

Vannak, akik kertes házban laknak, s kertjüket gondozzák, vagy egyszerűen csak adnak némi irányt a növényzet organikus fejlődéséhez. Közülük sokan nem is tudják, milyen szerencsések, s inkább csak a nyűgöt, a kényszert látják benne a lehetőségek helyett. Mások pedig pár marék földből és néhány virágcserépből is buja színfoltot és hangulatot képesek varázsolni az ablakaik alá vagy az erkélyre. A zöld és színes növények természetes bujasága nyugalmat és harmóniát hoz az emberek életébe. Annak életébe is, aki gondozza, s annak is, aki látja, elmegy előtte, tekintetét ráemeli. A legrútabb, legromosabb épületnek is melegséget, otthonosságot ad, díszíti. Hiánya a legszebb épületet is sivárrá, szikkadttá teszi.

Őszinte leszek – bár népszerű nem –, Magyarországon nagyon hiányolom a virágokat az épületek környékéről és homlokzatáról, az ablakok alól, erkélyekről. Kevés a kivétel. Hallottam már olyan kifogást is, hogy "kinek van ideje virágokat ültetni, pláne locsolgatni, meg olyat is, hogy persze, a németeknek/osztrákoknak/franciáknak (tetszőlegesen helyettesíthető bármivel) könnyű, mert ők jól élnek, ráérnek erre is, mi bezzeg…"

Nos, én inkább az élethez való hozzáállás különbségét látom ebben. Azon embercsoportok között, akik virágosítanak, életük természetes része a növények jelenléte, gondozása, s azok között, akik ebben nagy kínt vagy felesleges erőlködést látnak.

Annak különbségét: akarok-e tenni, teszek-e magamért, a környezetemért, a jobblétemért, alkotok-e, táplálom-e, akarok-e adni a természetnek, magamnak, képes vagyok-e megragadni a lehetőséget, amellyel széppé tehetem a környezetemet, megerősíthetem benne – ezáltal is – magamat. Kívánom-e szórni, sugározni a szépséget és harmóniát bele a világba. Vagy sem… Azaz: begubózom, mástól várom a megváltást, a hibákat látom az emberekben és jelenségekben a lehetőségek helyett.

Hiszem és vallom, sőt, tapasztalom, hogy amit mi magunk sugárzunk a világba, azt kapjuk vissza. Ha teleokádjuk indulatokkal, mások bántásával, dühvel, háborgással, bűnbakkereséssel, állandó követelőzéssel, mi is azt kapjuk vissza. No, nem feltétlenül attól, akinek adjuk, hanem úgy általában: máshonnan, másoktól. A "jó lesz ez nekik" hozzáállás ellentételezéseként hasonlóan „értékes” meglepetésekre lehet számítani. Míg azt, aki címzettől függetlenül mindenkit megtisztel azzal, hogy amit kiad a kezéből (vagy elhagyja az ajkát), a legjobb tudása szerint alkotja meg és adja, gyakran éri kellemes viszonzás az élettől: mástól is ilyen terméket, szolgáltatást, hozzáállást, emberi viszonyulást kap. Ha a szépre, jóra, igényesre, valódira, hitelesre, őszintére törekszünk, felénk is ezzel az arcával fordul a világ.

Ez nem azt jelenti, hogy a világban hirtelen kevesebb lesz az erőszak, vagy a személyünk felé irányuló negatív hatás. (Egyébként: De!) Azonban, ha a megértés szándékával tekintünk ezekre a negatív jelenségekre, empátiával az ilyen jelenségeket generáló emberekre, máris nem vesszük magunkra azt sem, ami közvetlenül nekünk címzett. Mert pontosan tudjuk, hogy a felénk irányuló indulat, düh, ingerültség, bántás, lekezelés stb. nem rólunk, hanem a másik emberről, az ő nyomoráról, sérüléseiről szól. Neki van baja magával, ezért a világgal. Mert aki kiegyensúlyozott, harmonikus, egészséges, annak nincs szüksége arra, hogy frusztrációit így vezesse le. Ennek tudatában, tehát, sokkal kevésbé vagyunk sérthetők és sérülékenyek, kiszolgáltatottak mások kénye-kedvének, hangulatának.

Számomra a virágos ház a tudatosságról, a lehetőségek megragadásáról, az önbecsülésről, életörömről és életigenlésről szól, s a harmóniáról, ami ember és természet között fennállhat; arról, hogy az ember a természet része, és ebben jól érzi magát. A virágok hiánya, a kopasz homlokzatok pedig a kifogáskeresésről, a lehetőségek kihagyásáról, a sodródásról, megoldások másoktól várásáról szólnak… 

A környezetünk visszahat ránk. Aki még nem próbálta, érdemes tennie egy próbát: elég néhány tő virág, valamicske föld, s a növény nagyon rövid időn belül meghálálja, hogy helyet, teret és életlehetőséget kaphatott. Vigyázat, arra hajlamosaknál függőséget okozhat! :)

(Az írás 2016. május 13-án jelent meg.)