Lassan az adventi időszak második hete következik és én még mindig nem érzek semmit. Semmi fennkölt hangulat, semmi várakozás, semmi tisztulás. Megjátszhatnám magam, de az nagyon távol áll tőlem. Inkább felvállalom. Hátha vannak még rajtam kívül is olyanok, akik így érzik magukat, nekik egy kis bátorítás lehet ez az írás.

Nem szépítem a dolgot: utoljára valamikor gyerekkoromban vártam a karácsonyt igazán. Nagyon vágytam egy Polly Pocket nevű játékra. Egy kis, kompaktpúder méretű babaház, apró bábukkal, az volt a vágyam. De égen-földön nem lehetett kapni. Ez 1990 környékén lehetett, még nem voltak plázák, de még voltak Centrum és Skála áruházak. Nem volt Polly Pocket sehol. Azt már akkor régen tudtam, hogy nincs Jézuska (vagyis nem úgy), együtt jártuk a várost ajándékokért, anyu meg én. Apa híján én voltam, aki segítettem beszerezni az ajándékokat a kisebb testvéreimnek. Bejártuk a fél várost és Polly Pocket sehol nem volt. Egy babaházat kaptam helyette, ami jó alternatívának tűnhetett, de azt hiszem, ott vesztette el a varázsát számomra az ünnep.

Emlékszem olyan karácsonyra is gyerekkoromból, amit pár nappal előbb tartottunk meg, mert nem volt kedvünk annyit várni az ajándékokra. December 20-án feldíszítettük a fát, aztán beraktuk alá az ajándékokat, kibontottuk és ennyi. Aztán persze volt olyan karácsony is, amikor ajándék se nagyon volt, legfeljebb valami kicsike, de kivételesen béke volt otthon, nem volt veszekedés és ez már elég volt ahhoz, hogy jó legyen. Aztán jött AZ a karácsony. 23-án távirat érkezett. Apánk meghalt. Csak azt tudtuk hajtogatni, egyre mámorosabban, hogy szabadok vagyunk! Végre. Végre nem kell a takaró alatt kussolnunk, amikor részegen hazajön. Végre nem kell félnünk, mikor fúj le minket a gázspay-vel, amivel folyton hadonászott. Végre nincs bántás, verés, félelem.

Emlékszem arra a karácsonyra is, amikor anyu meghalt. Két-három hét alatt vitte el a betegség, persze már korábban is beteg volt, de amikor megtudtuk, hogy milyen nagy a baj, már csak ilyen rövid időt töltött velünk. Emlékszem, amikor a kicsi, kilencéves húgomnak nem mondtuk el, csak karácsony után, hogy anyu többé nem jön haza. Lehet, hogy rossz döntés volt. Azt akartuk, hogy legyen a gyereknek karácsony.

Aztán emlékszem azokra a karácsonyokra, amikor egyedül voltam. Több ilyen is volt. Vagy mert az akkori párom vidékre utazott a családjához, mert nekem tanulnom kellett a főiskolai vizsgáimra, vagy mert nem volt éppen senkim és teljesen egyedül töltöttem az ünnepet. És bár általában jól élem meg az egyedüllétet, de karácsonykor mégis az járt a fejemben, hogy a körülöttem lévő lakások, házak nagy részében most boldog ajándékbontás, vacsora, fadíszítés megy, miközben én már megint a Szex és New Yorkot bámulom, ezredszer.

Szóval, ha azt vesszük, hogy mindkét szülőm karácsonykor halt meg, emellett gyerekkoromban sem volt a karácsony olyan varázslatos és ünnepi, mint lehetett volna, illetve felnőttként sem sikerült megtalálni az életemben a helyét ennek az ünnepnek, már világos, miért nem úgy élem meg, ahogyan az emberek nagyobb része. Nem érzem a késztetést arra, hogy adventi koszorút készítsek, vagy adventi naptárat vegyek, de karácsonyfám sincs évek óta. Átmegyek a testvéreimhez 25-én, 26-án, megajándékozzuk egymást és ennyi.

Akartam venni egy adventi koszorút, de rájöttem, hogy nem tudom erőltetni a dolgot. Nem tudok adventi naptárat sem bontogatni, nem is szeretem annyira csokit, hogy mindennap egyek belőle. Nem tudom örömmel várni a karácsonyt, inkább csak olyan “legyünk már túl rajta”-érzésem van. A karácsonyi díszlet a belvárosban nagyon mutatós, de én észre sem veszem, mikor teszik fel. A munkatársaim persze biztos örülnek annak, hogy nem én vagyok az első, aki tolong a szabadnapokért karácsony környékén. Szeretem a Last Christmas-t, de éppen olyan szívesen hallgatom júniusban, mint decemberben.

Idén megint egyedül leszek. Nem hiszem, hogy lesz bármiféle karácsonyi hangulatom. Istenben hiszek, a benne való hit az életem fontos része. Jézust mint Megváltót hiszem és azt gondolom, hogy az életével, a tetteivel adott egy olyan iránymutatást nekünk, ami valóban megváltást jelent, túl azon, hogy meghalt a kereszten. A születése napját mégsem ünneplem karácsonyfával, bejglivel és szaloncukorral. Halat bármikor szívesen eszem, de nagyjából ennyi. Mindeközben hiszem, hogy a mi keresztény kultúránkban rendben van az, ha a karácsony karácsony marad és nem kereszteljük át úgy, hogy “ünnepek” . Hiszem és tudom, hogy a szimbólumok közül is a fenyő, az angyal és a csillag a helyes, nem akarok tőlük elmenekülni, megszabadulni. Csak nem érzem azt a varázst, a csillogást, a várakozást.

Tudom, hogy sokan vannak karácsonykor egyedül, olyankor megugrik az öngyilkosságok száma is. Mert minden ember társra vágyik, az ünnepek pedig ráirányítják a fókuszt a magányosságukra, a fájdalmukra. Én azért igyekszem valamiféle módon kihozni egy kis pluszt ezekből a napokból. Lehet, hogy elolvasok egy könyvet, vagy éppen egyenesbe hozom végre a saját készülő könyvemet. Sokat alszom majd és meditálok is. Nem fogok végig itthon ülni, de nem leszek szomorú, ha mégis úgy alakul. Nem tudom, hogy mit hoz az élet, mi lesz majd jövő karácsonykor. Talán lesz egy társam, akivel várni tudom az ünnepet, talán megint egyedül leszek majd, nem tudom, milyen szándéka van velem a Teremtőnek. Az a helyzet, hogy tulajdonképpen életem minden egyes napját, bizony még a hétfőket is, örömmel élem meg, ezért nem tartok attól, hogy bedepressziózom idén karácsonykor. És te, aki e sorokat olvasod és esetleg szintén egyedül karácsonyozol, te se tedd! Próbáld meg örömmel megélni és figyeld meg, mit tanít számodra ez a helyzet!

(Cikkünk 2016. december 3-án jelent meg.)