Mi, városlakók nehezen látjuk meg az ősz szépségeit. Mert hideg, mert sötét, mert latyak, mert mindjárt itt a tél. Pedig az ősz az átmenet évszaka, felkészülés a télre. Ha kimegyünk a természetbe, minden egyértelművé válik: a madárvilág például ilyenkor készül fel a „nagy utazásra”. A daruvonulás az egyik legcsodálatosabb őszi látványosság. Déri Balázzsal, a Madárkórház Alapítvány munkatársával nem csak e fantasztikus jelenségről, hanem a darvakhoz kapcsolódó legendákról, kalapba tűzött darutollról és a Hortobágyi Nemzeti Park pusztadoktorainak áldozatos munkájáról is beszélgettünk.  

IgenÉlet: A városokban annyit érzékelünk az évszakok változásából, hogy nyáron meleg van, ősszel esik, télen meg jön a hideg. A természet azonban ennél jóval összetettebb, mindennek meg van a helye és a rendje. Mi történik ilyenkor, ősszel a Hortobágyon?

Déri Balázs: Az ősz átmeneti évszaknak számít nem csak az emberek, de a természet számára is. Az állat- és a növényvilág sorra felkészül a hidegre, hóra, táplálékhiányra. Ezt teszik a vonuló madárfajok is. Számukra ez az időszak a „nagy utazást” jelenti. Nyár végén összegyűlnek és elindulnak költőhelyükről, hogy a telet délebben, táplálékban gazdagabb területen tölthessék. Hortobágy hatalmas pusztáival, halastavaival, tarlóival kiváló állomást biztosít a tömegesen Északról Délre vonuló madarak számára. Itt kipihenik az eddigi fáradalmakat és felkészülnek további útjukra.

IÉ.: Az egyik fő „esemény” a nemzeti parkban is egy madárfajhoz kapcsolódik. Ez a daruvonulás, melyet végigkísérhetnek az érdeklődők. Mit tudhatunk erről a jelenségről? Hogyan zajlik?

D.B.: Az elsősorban Finnországból érkező darvak szeptember végén jelennek meg a Hortobágyon, és akár november végéig nálunk maradhatnak. Innen Észak-Afrikába, valamint a Közel-Keletre indulnak. Napközben a learatott kukoricatarlókon ötvenes vagy akár többszázas csapatokban szedegetik a lehullott szemeket, az éjjelt pedig több tízezren összegyűlve töltik egy-egy lecsapolt halastavon vagy elmocsarasodott pusztarészen. Ide napnyugtakor, valamint az az utáni egy órában térnek. Napirendjük szigorú, gondosan rendszerezett. Szerintem ez a tény teszi ezt a „jelenséget” olyan káprázatossá. Kevés dolog szebb annál, mint mikor a lenyugvó nap sárga fényében több ezres oszlopokba rendeződve, hangos krúgatások közepette megérkeznek az első darucsapatok éjszakázó helyükre. Ez a momentum az, ami a legtöbb érdeklődőt a Hortobágyra vonzza ősszel. Ilyenkor nem csak látni, hallani lehet a darvakat, hanem szinte érezni. Egy picit más világot teremtenek az ember számára. Kiszakadhatunk a hétköznapokból, és egy mesébe csöppenünk.

IÉ.: A daru a magyarok ősi madarának számít. Milyen legendák kapcsolódnak a madárhoz?

D.B.: Eleink nagyra tartották a darut ébersége, sérthetetlensége, rendszeretete, kecsessége miatt. Rendkívül óvatos madár, a biztonság számára a túlélést jelenti. Kultúránkban, csakúgy, mint Európa szerte máshol is az éberség és az őrködés mintaképeként jelenik meg legtöbbször. Hazánkban elsősorban az Alföld térségében számos város, falu, nemesi család választotta címermadarául. Gyakran ábrázolják kődarabbal a markában is. A legenda szerint azért tartja benne, hogy ha mégis elaludna őrködés közben, felébredjen, mikor a kő leesik. Hamar észreveszi a közelgő veszélyt, és hangos rivalgásba kezd, így jelezvén a betolakodót társainak. A középkor derekán házőrzőként sűrűn tartottak szelíd darvakat is. Őket többnyire fióka korukban fogták be, majd felnevelték. Udvarházakban, de akár nyáj mellett is kitűnő szolgálatot tettek. A ház ura biztonságban érezhette magát, nem kellett félnie, hogy átalussza, míg meglopják. Számos anekdota számol be sikeres „munkájukról”, mikor is ők buktatták le a besurranó tolvajt vagy gyilkost, ezzel megmentve gazdájukat. Egy legenda szerint még egy török elleni csatában is részt vettek az oldalunkon. A szalontai összecsapáson ugyanis a magyar seregek alulmaradni látszottak, mikor a közeli mocsárban éjszakázó darvak felriadtak, és hangos ricsajjal felrebbentek. A török vezetés a lárma hallatán azt hitte, hogy a magyarokhoz érkezett erősítés, hát meghátráltak.

IÉ.: A darvak, a madarak „munkája” iránti tisztelet miatt viseltek eleink darutollat a kalapjuk mellé tűzve?

D.B.: A darutoll viselete először az őrök, katonák süvegét díszítette, „vigyázta” egyfajta szimbólumként. A későbbiekben, „divattá” vált a magukra valamit is adó férfiak körében, hisz minden férfiban egy vitéz él. Társadalmi elvárás is lett. Urak, nemesek kötelező jelleggel viselték, de legények is a kalapjukba tűzték. Egy hajadon lány rá sem nézett olyan fiúra, akinek nem volt legalább egy darutolla. Idősebbek szintén eme viselettel bizonyították fiatalságukat.

IÉ.: Mekkora populációja él hazánkban? Hol van a legnagyobb közösség?

D.B.: Az európai daru mindig is költött a Kárpát-medencében egészen a huszadik század elejéig. Amikor is végleg kiszorult élőhelyéről, valamint a folyamatos vadászatokat, befogásokat is „megunta”. Északra, a Baltikumba költözött a hazai fészkelő állomány. Nagyobb számban nem is jelentkezett - csak gyorsan átvonulóként - egészen az 1990-es évek elejéig. Ekkor figyeltek meg Hortobágy térségében egy háromezres csapatot, akik huzamosabb időt töltöttek itt ősszel, megpihenvén Afrikába vezető útjuk során. Azóta ez a szám, és ez az idő kibővült. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és egyre hosszabb ideig maradnak. Ma már elmondhatjuk, hogy évente majd 250 000 egyed fordul meg Hortobágy térségében, valamint szép számmal állomásoznak még Kardoskút környékén a Körös - Maros Nemzeti Parkban, valamint kisebb számban az ország más pontjain is. A Hortobágyi Nemzeti Park azért lett világviszonylatban is kulcsfontosságú terület a madarászok számára, mert sehol Európában nincs még egy olyan régió, ahol egységnyi területen ennyire sűrűn legyenek fellelhetőek a vonulás során. Az elmúlt húsz évben előfordultak olyan kisebb csapatok, melyek a nyarat is nálunk töltötték, de többnyire ivaréretlen egyedek csoportja. Idén, mintegy 100 év után először fordult elő, hogy költöttek is hazánkban. Bízunk benne, hogy újra rendszeres fészkelő madarunk lesz.

IÉ.: Madárkórházat is működtetnek. Milyen madarak, milyen problémákkal fordulnak meg Önöknél?

D.B.: A hortobágyi madárkórházba az egész ország területéről fogadunk minden hazánkban előforduló, költő és átvonuló vadmadarat. Nem csak védettet, bármilyen madarat, melynek nincs gazdája és segítségre szorul. Legyen az rétisas, karvaly, kócsag, veréb vagy gerle. Sérülésük a legtöbb esetben emberi tett vagy emberi jelenlét következménye. A három leggyakoribb eset az áramütés, a mérgezés és a fizikai balesetek - elgázolják vagy nekirepül egy ablaknak, esetleg más idegen tereptárgynak. De gyakran érkeznek hozzánk lőtt vagy egérragasztóba esett madarak is.

IÉ.: Meleg szeretettel beszél a madarakról. Honnan eredeztethető a madarak szeretete az életében? 

D.B.: Agrármérnökként végeztem Gödöllőn. Édesapám állatorvos, talán neki köszönhető. Még kisgyermek voltam, mikor a Madárkórház Alapítvány keretei közt sérült, vadmadarakkal kezdett foglalkozni. Én pedig a kórházban, a kórházzal együtt nőttem föl. Nem is tudnám nem szeretni azokat, akikkel felnőttem! (Nevet.)

IÉ.: Hogy képzeljük el a pusztadoktorok egy napját a terepen?

D.B.: Napjaink javát betegeink töltik ki. Ellátjuk, gondozzuk a már bent levőket, fogadjuk, kezeljük, műtjük a friss pácienseket. Mindemellett tevékenységünket igyekszünk be is mutatni látogatóinknak, hogy némi környezeti neveléssel meg is előzhessük a védenceinkre leselkedő veszélyeket. Időt sajnos nekünk is úgy kell szakítani néhanapján arra, hogy a természetben is megcsodálhassuk e páratlan lényeket. Fontos számunkra, hogy így emlékeztessük magunkat arra, miért is tesszük mindezt.

Szabó Judit – V. Szabó Kriszta