Kevés olyan szép küldetést és egyben játékos hivatást lehet elképzelni, mint amikor az ember gyermekkönyvek, mesekönyvek írásával, népszerűsítésével foglalkozhat. A könyveket szerető, olvasó felnőttek kinevelése egy ország sikerességének záloga, ez hatalmas közhely viszont nagy igazság. Napjaink valósága azonban ennél sokkal érdekesebb.

Mégis hogyan és milyen könyvekkel kezdődik el az olvasóvá nevelés? Mikor és milyen mesét kapnak elsőként a gyerekek a kezükbe? Kik tanítják őket a szüleiken kívül beszélni, gondolkodni? Vajon miért utasítják el annyian a sok esetben százéves múltra vagy még többre visszatekintő magyar irodalmi „tananyagot”? Talán nem lehet az elutasítás okait a gyerekek olvasóvá nevelésének kezdeti pillanatainál, első éveinél keresni? Ehhez hasonló gondolatok gyakran foglalkoztatnak, hiszen azt gondolom, hogy az igényes, választékos nyelv elsajátításához elsősorban az irodalomnak kell hozzásegítenie a gyerekeket.

Az ifjúsági irodalom azonban – különösen a mai fogyasztói, „egyperces” társadalomban – igen nehezen meghatározható. Számtalan, gyermekeknek szóló könyv jelenik meg egyre több és több kiadónál, és – bár lehet, hogy érzékenységem az oka -, de irgalmatlanul nehéz eligazodni a parttalanul áradó gyermekkönyv-rengetegben. Az ifjúsági irodalom irodalmárok és nyelvészek által is kevéssé vizsgált terület, a jelenlegi gyakorlatra jellemzően elmondható, hogy aki némi anyagi tőkével és/vagy kiadói kapcsolatokkal, támogatással rendelkezik, annak – igénytelenség ide vagy oda – megjelenhet a könyve. Ugyanis teljesen mindegy, hogy egy gyermekkönyv milyen nyelvi, stilisztikai igénytelenséggel íródott, ha jó az adott „elkövető” kapcsolatrendszere, akkor a siker szinte garantált. A könyv és köré teremtett rajzfilmek, zenei produkciók és játékok ugyanis hatalmas üzletet ígérnek, ami rengeteg pénzt jelent.

Az általam olvasott újonnan megjelent írások, kisgyermekeknek szóló könyvek nyelvileg nyomasztóan szegényesek. A képet tovább rombolja az a nyugat-európai irányzatnak mondható törekvés, hogy a gyerekek első olvasmányai a lapozók és leporellók után a rövid, szóismétlésektől hemzsegő, fantáziaszegény történetek legyenek, amelyek nem segítenek hozzá az anyanyelv szélesebb spektrumának megismeréséhez, a szókincs minél korábban történő bővítéséhez. Volt olyan mese, aminek egyetlen oldalán több mint hússzor találkoztam ugyanazzal a szóval. Külön érdemes megjegyezni, hogy ezek az első történetek még felnőttek felolvasása által jutnak el a gyerekekhez, tehát ugyanolyan hangzó szövegnek tekinthetők, mint az élő beszéd. Kvázi a gyerek azt hiheti, hogy ezzel így minden rendben van, pedig nagyon nincs…

Kicsit az az érzésem, hogy napjaink világában az igazi tehetségek a fióknak írnak. Vagyis inkább reménykedem benne… Vajon kiknek és miért érdeke, hogy a gyerekek ne tanulhassanak meg a nyelvi ismeretekre talán legfogékonyabb korban sokkal színesebben, érzékletesebben, igényesebben fogalmazni, beszélni? Hogy a mostani gyermekek már ne ismerjék úgy saját anyanyelvüket, mint a korábbi generációk? Azt javaslom, hogy vegyünk le a polcról néhány klasszikus mesét, gyermekirodalmat, és inkább olvassuk azt a piciknek! Hiszen ezekből a régi könyvekből mi még olvashattuk gyerekként, ami ma is igaz: „Nyelvében él a nemzet” és „Minden nemzet csak a saját maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”.

(Az írás 2016. február 16-án jelent meg.)