Megpróbálom szeretni azt, aki vagyok, míg azon dolgozom, aki leszek – mondta portálunknak Kaszás Csenge, aki elé már 17 évesen komoly feladatokat állított az élet, hiszen akkor - vagyis három évvel ezelőtt - három betegséget is diagnosztizáltak nála. Komoly mélységeket élt meg, azonban Édesanyja segítségével és hatalmas erejével kezdi megtanulni, hogyan küzdhet meg a nehézségekkel.

IgenÉlet: A Facebookon, egy motivációs csoportban találkoztunk a történeteddel. Azt írtad, három évvel ezelőtt agyalapi mirigy daganatot, inzulin rezisztenciát (IR) és policisztás ovárium szindrómát (PCOS) állapítottak meg nálad. Mivel járnak ezek a betegségek, mennyire súlyosak?

Kaszás Csenge: Mindhárom betegség a hormonháztartással kapcsolatos és egymást „segítik” mind a kialakulásban, mind a fennmaradásban. Kapcsolat van közöttük, főleg a PCOS és az IR jár együtt, az én helyzetemben még az agyalapi adenoma is hozzácsapódik. A daganatról nagyon sokat lehet olvasni az interneten, hormonzavarokat okoz; nekem a prolaktin nevű hormon termelődését serkenti, ami a tejelválasztásért és a nemi aktivitásért felelős hormon. Egészséges embereknél ez akkor nagyon magas, ha teherbe esnek, így én a daganat miatt gyakorlatilag időnként az álterhesség állapotába kerülök, tehát fennállnak a terhesség tünetei (magzatvíz, tejképződés, menstruáció elmaradása), csak éppen baba nélkül. Ez nyilván hízással is jár. Az inzulinrezisztencia a cukorbetegség előszobája. Hétköznapi nyelven úgy tudnám megfogalmazni, hogy amíg egy cukorbetegnek leáll a hasnyálmirigye, vagy alulműködik, addig egy IR-esnek úgy pörög, hogy nagy a veszélye annak, hogy elfárad és leáll, és máris kialakul a diabétesz. Mivel rengeteg az inzulinom, amit valahogy muszáj feldolgozni, a testem a legkisebb szénhidráttartalmú tápanyagot is mint egy őrült feldolgozza, és zsír formájában lepakolja, jellemzően a hasam tájékára. Nagyon alattomos betegség, mert nem mutatható ki sima vércukorszint méréssel, rengeteg rosszullétet okoz. A PCOS gyakoribb betegség, mint gondolnánk. Tíz nőből egyet érint, anélkül, hogy tudna róla. Ilyen esetben az érett peték nem válnak le a petefészekről, hanem betokosodnak, így a menstruáció elmarad, és ez gyakorlatilag meddőséget eredményez. Velejárói szintén a hízás, erős, szinte férfias szőrzet és a menstruáció megszűnése. Ezek a betegségek nem halálosak, de nem is gyógyíthatók, tünetmentesíteni azonban lehet őket, viszont az embernek egész életében vigyáznia kell magára. Közben nekem még mindezek mellett pajzsmirigy alulműködésem is van, ezt sokan ismerik és tudják, hogy szintén hízást eredményez

Kulcsszó: szimbiózis

IÉ.: Húszéves vagy. Nagyon korán jöttek nagyon nagy megpróbáltatások. Lelkileg hogy élted vagy éled meg azt, hogy meg kell küzdened ezekkel a betegségekkel?

K.Cs.: Nagyon nehéz volt 17 évesen végighallgatni a „nem lehet babád”, a „szigorú szabályok szerint kell élned” és hasonló mondatokat. Egy ideig fel sem fogtam, hogy ez valóban velem történik, de amikor eljutott a tudatomig, nagyon megviselt. Úgy éreztem, ezek a betegségek megalázzák a nőiességemet, nem vagyok képes azokra a funkciókra, amelyek egy nőt fizikailag nővé tesznek, s ez eszméletlen súlyos depresszióval járt, néha még ennyi idő után is visszaesem ebbe az érzésbe. Szerencsére kezdem megtanulni, hogyan kerekedjek felül, de nagyon nehéz. A depresszióm tönkretette az addig harmonikusan működő párkapcsolatomat is. Nagyon sokat köszönhetek a volt páromnak, mert mellettem állt, ameddig tudott, és nem hibáztatom azért, mert nem bírta tovább. A szakításunkkor azt kívántam, bárcsak én is ilyen könnyen hátat fordíthatnék ennek az egésznek! De nem lehet, ez a dolog én vagyok, a betegségek bennem élnek, küzdenem kell velük. Itt a kulcsszó: küzdelem. A legrosszabb dolog, amit az ember tehet, mivel ezek a betegségek nem pusztíthatóak el. Küzdelem helyett meg kell tanulni szimbiózisban élni velük, és elengedni magad; nem mint betegséget kezelni ezt az egészet, hanem mint állapotot. Ez rengeteget segít. Én ilyen vagyok, és eszerint kell élnem. Persze ezt még én is csak tanulom, hiszen kevesebb mint fél éve kezdem azt érezni, hogy jobban vagyok lelkileg. Most fel kell építenem magam, s még egyáltalán nem vagyok kész.

IÉ.: Egy nőnek rendkívül fontos a külseje. Alig vannak olyanok a gyengébbik nem képviselői között, akik ne küzdenének a kilókkal. Ahogy mondtad, mindegyik nálad diagnosztizált betegség hízással jár. Mindig is voltak súlyproblémáid, vagy ez csak három évvel ezelőtt kezdődött?

K.Cs.:  Nyolcéves koromig olyan soványan éltem, hogy édesanyámék ma is emlegetik, hogy szinte átlátszottam. Állandóan vashiányos voltam, beteges. Nemrégiben derült ki, hogy ez a gluténallergia tüneteként jelentkezett Te jó ég, rengeteg kínom van! Eddig bele sem gondoltam. (Nevet.) Nyolcéves koromban kezdtem el szédelegni és hízni. Később az orvosom azt mondta, valószínűleg akkor alakult ki minden betegségem, és csupán annak köszönhetem, hogy „csak” 86 kg vagyok, mert anno Anya észrevette, hogy valami nem stimmel, és azóta csak diétásan főz. Onnantól kezdve bármit csináltam, mindig egy tízessel többet nyomtam, mint a korombeli gyerekek. Ha valakinek akkor eszébe jutott volna utánanézni ennek - mikor anya legelőször orvoshoz vitt -, minden sokkal könnyebb lenne, de valamiért így kellett történnie.

Nevetséges kis dagadék?

IÉ.: A motivációs csoportban azt írtad, előfordult, hogy napi 4-5 órát edzettél. Mindig is sportoltál?

K.Cs.: Mindig mozogtam valamit, először mert köteleztek rá, aztán mert én is akartam. Kisgyerek- és tinédzserkoromban gyűlöltem mindenféle sportot, nevetségesnek gondoltam, ahogy a „kis dagadék” edzeni próbál, ugrál a balettórán, nem bírja el a saját súlyát gimnasztikán, majd' megfullad, mikor futni kell, mikor még a többiek el sem fáradtak. Visszanézve azonban rettentően hálás vagyok édesanyámnak, mert nem hagyta, hogy komolyabban elhízzak. Sokkal nagyobb baj lehetett volna ebből, ha nem foglalkozik vele már akkor is. Kívánni sem lehetne jobb anyát. Ma már imádok sportolni, legfőképpen lovagolni és táncolni, ami a foglalkozásomhoz nagyban hozzátartozik, hiszen az egyetem mellett színházban játszom. Nem telik el nap, hogy ne mozogjak valamit, igényli a testem, még ha nem is látszik rajta.

IÉ.: És mit javasolnak az orvosok?

K.Cs.: Az orvosok azt mondják, legyek kitartó, de ennyi. Sajnos ez azért olyan betegség, ami a tudomány előtt egy lépéssel jár; hiába az eddig feltalált gyógyszerek, a speciális esetek, akiknél 4-5 betegséget kell összeegyeztetni, nehezebben vagy sehogy nem kezelhetők. Mert amit szabad az egyikben, azt tilos a másikban stb...

75 kalória

IÉ.: Tényleg volt olyan nap, amikor mindössze 75 kalóriát vittél be a szervezetedbe? Ez már-már anorexia.

K.Cs.: Ez azelőtt volt, mielőtt diagnosztizálták a betegségeket. Egyik alkalommal kiállított a színpadra egy koreográfus, akivel akkor együtt dolgoztam, leültette a többieket a nézőtérre és azt mondta: „Jól nézzétek meg ezt a lányt, így nem szabad kinézni egy színésznőnek soha.” Körülbelül 70 kilót nyomtam, tehát 16 kilóval kevesebbet, mint most. Most már látom, hogy nem voltam csúnya, de ez a megjegyzés olyan szinten összetört, hogy mikor Angliába költöztünk, nem láttam más megoldást. Akkor volt vizsgaidőszakom az angol főiskolán, nem ettem, és minden nap szétedzettem magam a teremben. Nyilván az ájulás határán voltam, de mi történt? Tíz nap alatt kereken tíz kilót híztam az éhezéstől. Így lettem 80, majd lassan 86 kiló. Az emberek úgy néztek rám, mint valami mutánsra, nem értették, miért van ez, és én sem. Ekkor anya, aki itthon volt Budapesten, addig futott orvostól orvosig, amíg egy endrokrinológus végre rájött, mi lehet a baj. Így derült ki a betegségem. Vagyis betegségeim. Az inzulinrezisztens diéta szerint kellett eztán ennem, ez hozott ki az éhezésből.

IÉ.: Mindenkivel előfordul, hogy úgy érzi, feladja. Te is gondoltál már erre?

K.Cs.: Az igazság az, hogy annyira megszállottan szeretem a színházat - minden borzalma ellenére -, hogy bár néha a padlón fetrengve sírok, soha nem adnám fel, hisz ki tudja, mikor történik valami áttörés. Minden nap bízom ebben, és mikor feladnám, arra gondolok, lehet hogy ez már éppen a cél, és most fordulok vissza? Ha a színház nem lenne, lehet, hogy nem igazán foglalkoznék ennyire a fogyással.

Önpusztításból talpra állás

IÉ.: Abban a bizonyos motivációs csoportban azt írtad, lehet, hogy a sok „előtte-utána fotós” sikertörténettel ellentétben neked soha nem lesz „utána” képed. Ezt is el tudtad fogadni?

K.Cs.: Nem tudtam elfogadni, de nem is akarom! Addig fogok az egészségemért és a komfortérzetemért tenni, amíg látványos változás nem következik be! Aztán meg már úgysem fogom hagyni, hogy újból elfajuljanak a dolgok.

IÉ.: Három éve diagnosztizálták a betegségeidet. Számos hullámvölgyön és hullámhegyen mehettél keresztül. Hogyan küzdöttél meg a különböző állapotokkal?

K.Cs.: Nehéz eset vagyok. Mivel ezek a hormonális betegségek a hangulatot is befolyásolják, meg amúgy is elég bonyolult a személyiségem, van, mikor szinte óráról órára vesztem el, majd szerzem vissza a reményt. Kimondva elég vicces, de igazából fárasztó. Vannak kiborulós esték, régebben a depresszió idején ilyenkor olyan szinten összeomlottam, hogy szétvertem a hasam, hetekig kék-lila volt az egész, és néha olyan állapotba is kerültem, hogy majdnem kést fogtam, hogy én ezt levágom. Nagyon instabilan működött az idegrendszerem a sok szenvedéstől, sajnos a rohamok miatt már öntudatlan állapotba is kerültem. Ebből is nehéz volt kijönni, de sikerült! Azóta, bár még vannak kisebb kiborulásaim, eszembe sem jutna ilyeneket tenni. Nem hagyom, hogy még egyszer legyőzzenek ezek a démonok. Máskor pedig nézem a tükröt és azt mondom: „Ó, igen, egészen jó nő vagy, Csenge!” Vicces, de sokat segít, kellemesebben érzem magam utána. Csak a környezetemnek nehéz lépést tartani ezzel.

IÉ.: Magadtól sikerült kijönni az önpusztító állapotból?

K.Cs.: Hát az az igazság, hogy Anya mondta, hogy orvosra lenne szükségem, de nem mert elvinni, nehogy begyógyszerezzenek. Egyszer azonban pár napra elutazott, és egyedül maradtam itthon. Volt egy akkora rohamom, hogy szanaszét vagdaltam a kezem, és nem várhatott tovább. Elvitt a pszichiátriára, ahol kaptam antidepresszánst. Elég vicces, de rosszabbul lettem tőle, ezért eldobtam a gyógyszert, és azt mondtam magamnak, hogy én hagytam magam leesni erre a szintre, most nekem kell segítő kezet nyújtanom saját magamnak, ezt egyedül én oldhatom meg. Agykontrollal csillapítottam magam, valamint az is sokat segített, hogy a szakításon is túlléptem. Bármit képes voltam megtenni, csak hogy ne kelljen újra bevennem az antidepresszánst. Az adott motivációt. És szép lassan épülgetek is!

IÉ.: Nehéz elhinni, hogy ilyen sok negatívumot gondoltál magadról, mert nagyon szép vagy.

K.Cs.: Először is, köszönöm szépen! Bárcsak minden percben szépnek látnám magam én is! Nyilván nincs bennem egy állandó elfogadás. Valamilyen szinten ez pozitív, mert ha elfogadnám, akkor nem akarnék változtatni. Inkább megpróbálom szeretni azt, aki vagyok, míg azon dolgozom, aki leszek, és szeretném ezt más hasonló helyzetben lévő embernek is tanácsolni! Elfogadni nem muszáj, de szeretni kell! És ez a legnehezebb dolog a világon, de sikerülhet, és sikerülni is fog!

(Az interjú 2016. március 23-án jelent meg.)