Képzeljétek, idén megfogadtam a tavalyi zanzámban FOGLALTAK 10. pontját: fogtam a kiccsaládot, s elhúztunk itthonról húsvétkor. Vagyis vasárnap este már itthon voltunk, ma meg szintén. De legalább nem kellett bajlódnom előkészületekkel, nem festettünk tojást, a gyereknek sem tojt új biciklit a Nyuszi. Az őrületre, ételre és felesleges holmikra szánt pénzből elmentünk Krakkóba.

Gáborral néhány éve megfogadtuk ugyanis, hogy ha tehetjük, inkább közös ÉLMÉNYEKET gyűjtünk, mint hogy a századik porfogót állítsuk be a lakásba ajándék gyanánt. Gyermek is 12 éves lesz, megvan mindene, de tényleg mindene, nem sóvárog semmi után, viszont a szüleivel töltött időből nem igazán jut neki annyi, amennyit én, az anyukája szeretnék. (Lehet, hogy ezt csak én gondolom így, de erről egy másik írásban.)

Így esett a választás a közös utazásra. Krakkóban még nem voltunk, autóval néhány óra alatt megközelíthető, úgyhogy nekivágtunk.

Nagyon jól éreztük magunkat, szerveztünk városnézős, felnőttes programot is, délutánonként meg gyerekkompatibilisre vettük a figurát trambulinparkkal, állatkerttel. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk; ahogy a mondás is tartja: nem volt wifi, így rájöttem, hogy a családtagjaim elég jófejek. ;)

Azonban külföldön mindig előjön belőlem egy nyomasztó, pontosabban űző, zaklató érzés: mégpedig az, mennyi, de mennyi mindent nem tudok a világról. Mennyi, de mennyi mindent kellene még tanulnom, tapasztalnom, látnom, éreznem, beszívnom, magamévá tennem, elraktároznom.

Történész lennék vagy mi, de állítom, érettségi előtt sokkal többet tudtam, mint mikor diplomáztam. A máról már nem is beszélve. A Wavelben dermedten álltam, s próbáltam felidézni az emlékeim közt a királyokat, a magyar vonatkozású utalásokat, történéseket (vannak szép számmal), de ahogy említettem, nem volt wifi meg gugli napközben, hát tudatlan maradtam. És nyomasztott, zavart.

Ott eldöntöttem, mint mindig, ha újat tapasztalok, hogy hazajőve majd elmélyedek ebben és abban. Utána olvasok Szent Hedvignek, megnézem a nürnbergi per anyagát, II. János Pál életútját (aki Krakkó érseke volt pápává választása előtt), újra elkezdek németül tanulni, tökélyre fejlesztem az angolt, beszerzem azt a 62 könyvet, amit régóta szeretnék elolvasni, felelevenítem a 20. századi történelmi tudásomat, talán felkészülök a PHD-felvételire, mert milyen jó lenne mégis az a Dr. a nevem elé… Rendszerezem a korábbi útjainkon készített fényképeket, hogy ne keverjem egyik város szezonját a másik ország fazonjával…

Aztán itthon mi történik? Semmi. Visszaszippantanak a mindennapok. A munka, a család, a logisztika, közben pedig sok-sok felesleges dolog. Mivel nő vagyok és anya, már nem (csupán) én rendelkezem az időmmel: lehet, hogy munka után időben még beleférne egy kis könyvtárazás meg nyelvórára járás, de gyakorlatilag akkor kezdődik az anyuka műszak. Gyerek beszerzése, edzés, közben bevásárlás, otthon vacsikészítés, mosás, romeltakarítás… Este 10 körül meg már annyira nem kívánok újdonságokban elmélyülni.

Hogy jól van-e ez így? Nem. De azt hiszem, az talán mégis jó, hogy a mai napig meg van bennem az igény, hogy annál a horizontnál távolabb lássak, melyet most elérek. Hogy jól van-e ez így? Igen. Mert a családalapítással áttevődtek a hangsúlyok. Hiába mondogatják elszántak, feministák, nőjogi aktivisták, motivációs trénerek meg még egy csomóan, hogy nőként is jogod van megvalósítani önmagad, csináld hát! Jogom van, persze, csak időm nincs. Mert Beninek nem mondhatom, hogy üssön össze magának valamit, mert anya épp önmegvalósít. Vagy menjen egyedül edzésre, mert anya épp tudásszomjat csillapít.

Amit tehetek, hogy az ilyen utazásokkal, amit most is szerveztünk, felkeltem a gyerekben az igényt, hogy folyamatosan tanuljon, szívjon magába, lásson, érdeklődjön, hogy ő ne érezze pár tíz év múlva, mennyi mindenről maradt le.

Aztán, ha Beni kirepült, talán lesz még néhány évem az unokák érkezéséig, hogy pótoljak a millió intellektuális vágyam közül legalább néhányat. Tetszettem volna addig tanulni, míg lehetőségem volt, nem?