Mert nem akarok haragudni rád, nem akarok dühvel, indulattal, haraggal és keserűséggel fordulni feléd, mert én úgy döntöttem, hogy megbocsátok, és meg is fogok mindig, amikor már azt hinnéd, hogy nem lehet, akkor is.

Hibázol, hibázok, hibázunk mindannyian, csak én nem gondolom, hogy gyűlölködnöm kéne, nem hiszem, hogy az utálat hozhat bármilyen eredményt is, nem mondom azt, hogy nincs visszaút, hogy nem lehet változtatni, meggondolni magunkat akkor is, amikor már azt hisszük, hogy késő. Mert én nem akarom a falba verni a fejemet a tehetetlenség érzésétől, a maró tudattól, miért is nem bocsátottam meg, hogy miért is fordultam el tőled akkor, amikor lehet, hogy a legnagyobb szükséged lett volna rám.

A szeretet az egyik legfájdalmasabb érzés, a hiány és az üresség a legelviselhetetlenebb, ezért nem akarom, hogy azt hidd, nincs többé közös holnap, nem érezhetjük azt, hogy nem lesz több közös tervezés, hogy nem lesz több közös vágyakozás, hogy nem lesz több közös bizakodás, tenni akarás, küzdelem és elbukás. Ha én megyek tovább az úton, akkor te is jönni fogsz velem. Ha nem bírsz, akkor együtt várakozunk, ha végképp elhagy az erőd, akkor majd újra és újból lelket öntök beléd, mert nem akarok haragudni rád, mert megbocsátok, akkor is, ha te nem tennéd, mert emberek vagyunk, esendőek, akik hisznek és háborognak, akik elfáradnak, de aztán mindent újrakezdenek.