Állok a teraszon rövidnadrágban. A levendulás csészém a kezemben, a kávé fél perc alatt kihűlt a mínusz 1 fokban. Nagyokat szippantok, erőszakosan kényszerítem magam, hogy a hasamig tele legyek levegővel. A jéghideg szinte kettéhasítja a tüdőmet. Állok mereven, zihálok és vacogok. Vacogva zihálok. Legszívesebben futnék. Így kisgatyában, levendulás pohárral a kezemben. El innen, el magamtól, ki a világból. Mert nem megy. Valami napok óta nem megy. Nincs kedv, nincs akarat, nincsenek célok. Tudom, elmúlik, ahogy mindig. De türelmetlen vagyok. Türelmetlenül várom, hogy illanjon, tűnjön, menjen. Mert erre nincs időm. Tetterős, életvidám, alkotó szeretnék lenni.

Nincs semmi baj, csak a hétköznapok súlya, a magam terhe. És hiába vannak az önsegélyező guruk, motivációs trénerek, erőt adó idézetek, valahogy azok sem kellenek most. Mert én most nem tudom beleélni magam a más nyomorúságába, meg örülni annak, hogy nekem jobb. Most nekem rossz. A magam rossza. A magam önző, kisszerű nyomora foglalkoztat. A lelkemen ülő depresszió, a diszharmónia.

Pedig tudom, igen, másoknak sokkal nehezebb. Másoknak kilátástalan, reménytelen, sivár. Nekem azért vannak színeim, perspektívám, lehetőségeim. Csak most a fekete mögé bújtak, összezártak, nem látszanak.

Itthon vagyok, egyedül. Csak a négy fal a tanúja a vinnyogásomnak. Ahogy máskor. Megvárom, míg elmegy a család, hogy kedvemre összeomolhassak. Sokáig lelkifurdalásom volt, ha jött a bénultság szele, de ma már nincs. Mert ezt is át kell élni, ennek is meg kell lenni. Mindig csak a mélyből van felemelkedés. Az állandó izzás hamar elemészti az embert, nem is vágyom rá. Mert hamis, maszkos, erőltetett.

Az én érzéseim valóságosak. Fejet, lelket nem cserélhetek. Hát megvárom, míg kisüt a nap odabent. Újra.

Ma így, holnap máshogy. De ma így.

Tinka