Azokat a filmeket szeretem, amelyek csontig hatnak, melyek beleszögeznek a fotelba, melyek után még hosszú-hosszú perceket ülök a moziban, és amelyekre még napokkal a megnézésük után is gondolok. Hát ilyen élmény volt „A szoba”. Múlt heti PROGRAMAJÁNLÓNKBAN is szerepelt, és már akkor is szóltunk, hogy a film egyáltalán nem közhelyes alkotás. Egy anya és ötéves gyermeke számára a szoba jelenti a világot, itt élik mindennapjaikat, egy percre sem mozdulhatnak ki onnan.

Ám az anya egyszer csak úgy dönt, megszökteti fiát. Ahol más filmek véget érnek, ez inkább ott kezdődik. Ugyanis katartikus kiszabadulásukkal nincs vége a történetnek; végignézhetjük, ahogy a kis Jack – aki azt hitte, a szoba a világ – hogyan ismerkedik az új környezetével, hogyan küzd meg azokkal a nehézségekkel, amelyekre mi nem is gondolnánk. Szerintem senki nem vett levegőt a moziban, amikor a kisfiú először érintkezett a külvilággal, először érezte a szellőt, látta az eget, a fákat. Ott, a film közben eszembe sem jutott, utána gondolkoztam rajta sokat, vajon hogyan tud egy ilyen pici fiú ilyen alakítást nyújtani? Hihetetlen mélységgel adta át azokat az érzéseket, amelyeket az általa megformált karakter megélt. A szoba című könyvből a szerző, Emma Donoghue saját maga készítette el a forgatókönyvet. Ugyan nem igaz történet alapján írt, de egy interjúban azt nyilatkozta, rengeteget merített az amstetteni rém esetéből. A film csodálatosan mutatja be anya és fia közötti szoros köteléket és azt üzeni soha nem szabad feladni, hiszen ha még egy többéves fogvatartásból is ki lehet szabadulni, akkor a "hétköznapi" problémákra is van megoldás.