Könnyebb infantilisnek lenni, mint felelősséget vállalni?

ápr. 30., 2017

Könnyebb infantilisnek lenni, mint felelősséget vállalni?

Sok olyan ismerősöm van, akik meglehetősen meggondolatlanul élnek bele a világba. Kinyilatkoztatnak, bántanak, szúrnak, megsértenek, ide dörgölőznek, oda simulnak, s ha változnak a körülmények, korábbi tetteiket, megnyilvánulásaikat sutba dobva, teli szájjal kezdenek szajkózni egy, a korábbitól teljesen eltérő életfilozófiát.

Jönnek, keresnek, csacsognak, mesélnek, s ha én nem vagyok velük bűbájos, odaadó – mert emlékszem, hogyan viselkedtek korábban velem és másokkal -, egyszerűen nem értik, mi történhetett.

Infantilis, gyermeteg módon működnek, kényelmesen belehelyezkednek adott pillanatba, s azt hiszik, az egész élet különböző pillanatok egymásutánja, melyek rögtön véget is érnek, s minden egyes rezdülés, minden egyes momentum csak önmagában való, azonnal elfelejtődik, amint véget ér.

Lehet, hogy ezek az emberek valóban meg vannak arról győződve, hogyha ők lenyomják a tudatalattijukba a viselkedésmintáikat, akkor azok a másik ember számára sem léteznek többé. Ha a strucc belenyomja a fejét a homokba, akkor nem lát. Igaz, hogy az ő fejét sem látják az akkor éppen arra járók, de a feneke a farktollaival csinosan meredezik az ég felé, ilyetén módon azért jelezve, hogy ott bizony egy megijesztett strucc vár a jobb időkre. Tehát nagyon is érzékelhető a jelenléte a külső szemlélő számára.

A minap éppen belefutottam egyik ilyen, egykori ismerősömbe. Nagyon rég megszakadt a kapcsolatunk, mert egy nettó szélhámos, aki ahelyett, hogy kezeltetné magát, mindig újabb és újabb szervezetek élén tűnik fel, mindig újabb és újabb, átverhető/átverendő „áldozatokra” vadászik. Szerintem nincs is tudatában annak, hogy „beteg”, azt hiszi, a világ egyre kegyetlenebb körülötte.  

De a tágabb környezetünk is tele van az életükért, a tetteikért felelősséget nem vállaló, sőt, minden problémájukért másokat okoló emberekkel. Mintha nem akarnának felnőni, mintha folyamatosan keresnék az „óvónénit”, a „nagytesót”, az „aput-anyut”, aki megvédi őket, megbocsát nekik, legyenek akár már 30-40-60 évesek.

A világ pedig ezt még erősíti is. A reklámok azt szajkózzák, hogy „mert megérdemled”, „neked jár”, „te vagy a legjobb”, a „legtöbb mi adható”. Felnőtt emberek erősítik az infantilizmust felnőtt emberekben, mert akkor könnyebben irányíthatók, manipulálhatók, még több vásárlásra, fogyasztásra ösztönözhetők.

Az egészben az az ijesztő, hogy egyre több ember viselkedik meglehetősen gyermetegen, kívülállóként a saját életében, várva arra, hogy mások oldják meg helyette az életét, kezdve a pénzügyi gondoktól, a gyereknevelésig. Szülőként csak bizonytalanul topognak, az ovi, az iskola a hibás, a főnök a szemét stb.

Azért beszélek erről a problémáról kívülállóként, mert – bár nekem is nagyon nehéz, számtalan dolog terhel, nyomaszt – látom magam kívülről, tisztában vagyok a korlátaimmal, a hibáimmal, a képességeimmel, de nem próbálok elbújni a saját életem elől. Felismertem, hogy muszáj beleállni helyzetekbe, mégha azok kellemetlenek is, mert szülőként nem viselkedhetek éretlenebbül, mint a fiam. Több munka, több küzdelem, de muszáj megoldani.

Tudom, a világ kegyetlen, könnyebb lenne elmenekülni, de nem tehetjük. Azt mondják a pszichológusok, hogy terápiával az infantilis viselkedés még az ember előnyére is válhat: a gyermeki lelkiséget ugyanis a kreativitás szolgálatába lehet állítani, s különböző innovációk is kisülhetnek abból, ha egy kisiskolás szemével nézünk az életünkre 30 évesen.

Nem tudom. Nem is akarom megfejteni, csupán észlelem ezt a jelenséget, s azt is látom, hogy a leginkább érintett emberek nem használják alkotásra ezt az „adottságot”. Csak hibáztatásra és menekülésre.  

Vona-Szabó KrisztaVona-Szabó Kriszta

Hozzászólások