Olyan furcsa manapság a hatalom és a pénz mámorától megrészegült politikai elit és a hétköznapi emberek kapcsolata. Milyenekké szeretnénk válni? Helikopterező percemberekké, akik Janus-arcúsága mára már teljesen természetes? Kik a nagy emberek? Akik díszes, ünnepi megemlékezések megrendítő beszédei után a legnagyobb dorbézolások közepette tobzódnak a színfalak mögött?
Kik a nagy emberek? Akiknek hatalma minden egyszerű ember számára vágyálom csupán? Akik több ezer hektár föld és közvagyon bitorló urai? Akik rendelkeznek a „disznófejű nagyúr” jelentette mindenféle előjogokkal?
Nagy emberek ők? Félünk tőlük? Irigyeljük őket, felnézünk rájuk? Szeretnénk ott ülni a besötétített páncélautókban? Szeretnénk, ha kitárnák előttünk minden közintézmény kapuját, hogy csak tessék bejönni, tessék megmondani, hogy jó, engedelmes katonák vagyunk-e?
Kik a nagy emberek? Így 1956. októberének 60. évfordulóján elgondolkodtató, hogy kik voltak akkor és kik ma a nagy emberek. Illyés Gyula naplója került a kezembe pár héttel ezelőtt. A napló 1956-ra vonatkozó szakasza eddig nem jelenhetett meg, hosszas munkálatok, Illyés Gyula lányának közreműködése is szükséges volt ehhez, no meg nem kevés idő elmúlása, amely engedte ezeket a sorokat publikálni.
Illyés Gyula nagy ember volt 1956-ban, még akkor is, amikor már végképp reménytelennek látta a helyzetet, amikor már tudta, hogy nem tud szembemenni a minden elképzelhető erőnél is hatalmasabb elnyomó rendszerrel. Virrasztott, szervezkedett, tanácskozott, hitt és küzdött, aztán elhallgatni kényszerült. Nem lett hős, de aktív résztvevője volt az 1956-os forradalom vívmányaiért küzdő értelmiségi közösségnek. Tudta, hogy a vezető politikai elit tagjai, akármilyen és akármekkora anyagi tőkével, pillanatnyi hatalommal rendelkeznek is, nem képesek igazi nagy emberekké válni.
Mert a nagy emberek akkor a vidékről Pest utcáira tüntetni érkező fiatalok, munkások, parasztok, diákok, egyetemisták voltak. Szerintem most is ők azok, csak éppen kevéssé hallatják a hangjukat. Éppen küzdenek valahol. Lehet, hogy egy vidéki általános iskola tanári karában; lehet, hogy gazdálkodnak, amíg van erejük és lehetőségük, valahol egy dunántúli faluban; lehet, hogy próbálnak hatni az ifjúságra valamelyik egyetemi katedrán; az is lehet, hogy lehetőségek híján csak kétkezi munkából élnek. Mit számít ez? Hiszen léteznek, vannak, és nem a gazdagságuk teszi naggyá őket, ahogy a történelem során csak kevesek lettek kizárólag a vagyonuknál fogva híresek, vagy jellemzően inkább hírhedtek. A tettek és az emberség számít. Hiszem, hogy a tettek és az emberség tesz naggyá. Hamvas Béla is ilyen ember volt, felfoghatatlan nagyság és felfoghatatlan egyszerűség. Ő így írt a sikerről és a dicsőségről:
„- A méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé.
- A siker számomra olyan, mint a madarak éneke. A szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos. Az odüsszeuszi próbát megálltam. Hallottam őket, de nem csábítottak el.
- A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd.”
(A fotón Illyés Gyula.)
