Itt a lehetőség. Szerethetnék valakit úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Okos, jóképű, kedves, szexi, nagyszívű, nagyvonalú - én mégis hezitálok. Hezitálok, mert a szerelem fáj. Vagyis fájhat. Legtöbbször fáj is. Ha épp nem a másik az oka, akkor mi magunk. A félelmeink démonokként hasítják át a boldog tudatot, és ezek a démonok nem engedik azt a kis levegőt sem beszippantani, ami járna. Mint a mesében. Ül egy angyal a balomon, egy ördög a jobbomon, és valahogy a kis gonosz harsányabb, bőbeszédűbb és fáradhatatlanabb. Csak duruzsol és duruzsol. Harcolok vele minden nap, mert okosabban akarok élni, tudatosan. Szinte erőn felül törekszem az egységre, a megfelelésre, a rendszerre, a biztonságra és a másokkal való kommunikációmra, feléjük fordulásra, futok magam után - csak azért sem hagyom magam sodródni az árral. Kijavítom a jelenemben, amit elrontottam a múltban. Ezt megfogadtam.

Igen ám, de olyannyira az eszemmel élek, hogy szinte elfeledkeztem a szívemről. Pedig megdobbant. Újra. És értetlenül állok. Hogy hagyhattam? Megrémiszt az érzés, hisz oly sokáig csak a létért és a fennmaradásért dobogott. Szinte félek, mert még nem vagyok kész, még nem vagyok egy egész, hiányoznak darabkáim. Hiányzik a feltétel nélküli szeretet, az önbizalom, a bizalom, a megingathatatlan hit, a biztos holtomiglan-holtodiglan érzés. Nincs egyensúlyban a Mérleg lelkem, még nincs.

Hogy szerethetnék valakit, ha magammal sem vagyok tisztában? Mit tegyek, hogy ne csesszem el újra, ami fontos nekem? Honnan tudom, hogy mikor jön el az az érzés, hogy valakivel összeforrhat a lelkem? Mikor leszek én egész, ha a jó sok évem alatt sem sikerült ez a tervem? Honnan tudom, hogy nem fog ő is bántani vagy elhagyni?

Aztán a következő gondolatom: mi a jó eget csinálok én? Mitől félek igazából? A fájdalomtól? A boldogságtól? Mások véleményétől? Hogy jól működünk-e együtt? Hogy végre valaki engem akar? Nem kerek feneket vagy Barbie-bábut, hanem engem. A szabad számmal, a jókedvemmel, a nagy farommal együtt, a lényemet akarja, meg azt a férfit megélni, aki mellettem lehet.

El kellene fogadnom azt, amit az élet kínál. Mert guszta, mert édes, mert ínycsiklandó fogást tárt elém, és már azon gondolkodom, hogy mi lesz, ha csalódom, ha megüli a gyomrom, ha megbánom azt is, hogy megkóstoltam.

Tudjátok, mit? Megkóstolom. Igen, itt tartok. Akarom. Meggyőztem magam azzal, ahogy nektek írok. Igen, meggyőztem.

De kis falatokkal kezdem, és majd holnaptól...

(Az írás 2017. március 30-án jelent meg.)