Február 10-től március 26-ig pontosan 45 nap telt el. Tehát a 40 napos böjt tulajdonképpen 45 napig tartott. Nekem is. Idén harmadszor. Nem volt kóla, nem volt szénhidrát, süti, krumpli. A hús idén maradt (úgysem szeretem nagyon, nem lett volna igazi lemondás megválni tőle).

Tavalyelőtt csak kóla nem volt, tavaly tulajdonképpen mindenről lemondtam: húsról, sütiről, kenyérről, csokiról, krumpliról. 40 napig lényegében rántott sajtot ettem. Folyamatosan szomorú voltam, a közepe táján már ingerült is, a végére meg dagadt a sok zsíros sajttól és panírtól. Szóval a böjt végére úgy néztem ki, mint egy szürke, teleszívott kullancs. Húsvétkor pedig – mivel „mindenről lemondtam” – úgy vetettem rá magam a húsvéti sonkás-tojásos-tormás cipóra és a 12 féle süteményre hat liter kóla zéróval, mint aki az életéért eszik. Lényegében így is történt: visszaettem magam a megszokott életembe. Az egész böjt így nem arról szólt, amiről kellett volna szólnia. Duzzogva teljesítettem valamit, mintha bárki is kényszerített volna. Nem erőt, feltöltődést, lelki épülést éreztem, hanem örültem, hogy végre vége valaminek, amit tulajdonképpen – bár én döntöttem így – külső nyomásra teljesítettem.

Idén februárban elhatároztam, hogy akkor fogok böjtölni, ha képes vagyok igazán, szívből, lélekből, önmagam legyőzése céljából teljesíteni.

Jelentem, sikerült.

Néhány hét alatt hozzászoktam ahhoz, mit nem lehet, s minden egyes alkalommal, ha megettem volna egy adag sült krumplit, vagy legurítottam volna egy jéghidegen gyöngyöző kólát, emlékeztettem magam, hogy ez csak a gyengeség jele, s ennél én sokkal többet érek.

Tegnap délután a férjem szüleinél törtük meg a böjtöt. Sült kolbász volt vele sült krumplival és puha kovászos kenyérrel. Ettem belőle, finom is volt, de igazán jól nem esett. A kenyér mint egy darab szivacs ülte meg a gyomrom, a kolbász nehéz volt – és akkor megértettem.

Megértettem, hogy bár először valóban utáljuk, ami kötelező – mégha magunk is tesszük kötelezővé magunknak -, de aztán a megváltozott életvitel, az „erőszakkal” átalakított szokásrendszer ugyanúgy rutinná, evidenciává válik, mint a korábbi életvitelünk. És ha ez így van, akkor bármit el lehet hagyni, és bármi újat – ami első hallásra, látásra, gondolatra ellenszenvesnek, meredeknek, vállalhatatlannak tűnik - be tudunk építeni és természetessé tudunk tenni.

A böjt komoly tanulás önmagunkról, akarat- és lelkierőnk igazi fokmérője. 40 nap pedig bőven elegendő ahhoz, hogy az váljék természetessé, ami másfél hónappal korábban még másképp festett.

Megtanultam a nagyböjtből, hogy

• az ételek vannak értem, s nem én vagyok az ételekért – azaz sokszor csak azért ettem valamit, mert finom volt, nem azért, mert adott táplálék kellett a működésemhez
• rá kell fogni egy napra, hogy változtatni fogok, s attól a naptól az elhatározáshoz kell tartani magam, bármilyen nehéz is
• a rossz szokásaim leküzdhetők
• néha meg kell állni, s mérleget vonni az eltelt hetekből, azaz osztályozni kell, mit nyertem és mit vesztettem adott időszakban
• meg kell dicsérni magam és elismerni bármilyen kicsi eredményt is
• néha tesztelni kell magam egy-egy régebbi momentum, tiltott falat visszacsempészésével, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyáltalán nem okoz örömet a korábbi káros szokásokhoz való visszatérés  
• a fizikai lemondás fordítottan arányos a lelki épüléssel – azaz minél tovább képes vagyok kordában tartani a mohóságomat, annál büszkébb és elégedettebb vagyok magammal
• a böjt nem lemondást, hanem az épülést jelenti

Az elmúlt években mindig elbuktam. Úgy tűnt el a korábbi 40 nap az életemből, mintha meg sem történt volna. De idén a tudatom is bekapcsolódott a kísérletbe, így hiszem, hogy sikerült jó időre magam mögött hagyni minden bénító, gúzsba kötő, ösztönből működő rosszat. Azt nem mondom, hogy örökre, mert az élet célja a küzdés maga. De az a szép benne, hogy mi vagyunk a várostromlók és a védők is egyszemélyben, így biztosan képesek vagyunk a kompromisszumra.   

(Az írás 2016. március 27-én jelent meg.)