Az ember mindig kételkedik, hogy jól csinálta-e, amit csinált, ha újrakezdhetné másképp csinálná-e. De szerintem ez nemcsak egy művésznél van így, hanem egy „civil” embernél is, mindenkinek vannak az életben mélypontok, amelyeket megszenved. Az élet „fentekből” és „lentekből” áll. Az a lényeg, hogy hogy állsz hozzá: belehalsz, vagy tudatosítod magadban, hogy minden eredmény áldozattal jár – mondta az IgenÉletnek adott interjúban Keresztes Ildikó, aki mesélt gyermekkoráról, Erdélyhez fűződő viszonyáról és arról is, hogyan lett ilyen sikeres.

IgenÉlet: Erdélyben születtél, ott is nőttél fel. Milyen volt a gyerekkorod? Milyennek képzeljük el a kis Ildikót?

Keresztes Ildikó: Már amennyire emlékszem a kis Ildikóra. Nekem nagyon furcsa, amikor emberek pontosan fel tudnak eleveníteni pillanatokat a gyerekkorukból. Többek között édesanyám elmondása alapján, egy nagyon önfejű, tipikus egyke, makacs, nagyon erős egyéniség voltam. Már akkor is a saját elképzeléseimet valósítottam meg, ezekért pedig tűzön-vízen át küzdöttem. Elváltak a szüleim, ezért édesanyám és az anyai nagyszüleim neveltek, akik nagyon szigorúak voltak, elég sokat kaptam tőlük. Igaz, akkor még más világot éltünk, nem lehetett visszafeleselni. Örülök, hogy akkor voltam gyerek.

IÉ.: Ceausescu, Securitate. Milyen volt akkoriban Romániában, magyarnak lenni?

K.I.: A napi küzdelem engem nem nagyon, a szüleimet már inkább érintette. Átlagosan éltünk. ott '89-ben tört ki a forradalom, mi '82-ben jöttünk el, de már a nyolcvanas évek elején érezni lehetett, hogy egyre nehezebb az élet. Akkor már én is lázadtam, hiszen egyre inkább tiltották, ami magyar. A barátaimmal magyar zenét hallgattunk, szakadt farmerokat viseltünk, mi így ellenkeztünk.

IÉ.: Édesanyád második házassága miatt hagytátok el Erdélyt. Nem lehetett könnyű elszakadni. Mit hoztál magaddal a szívedben Erdélyből?

K.I.: Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem gyerek, rendkívül jó környezetben nevelkedtem, a mai napig nagyon nagy hasznát veszem. Ennek köszönhetem az érzelmi világomat és a másfajta gondolkodásomat is, hiszen egy teljesen más környezetben nőttem fel. Egyre fontosabb számomra Erdély, amikor hazamegyek, igazán önmagam tudok lenni, és ez nagyon sokat ad. Ha úgy érzem, megteltem szennyel, akkor hazalátogatok és ott újratöltődöm a családommal és a régi barátaimmal. Jó érzés, hogy büszkék rám és ők is erőt merítenek belőlem. Ha nagy sikert érek el, mindig eszembe jut, hogy a felét legalább annak a környezetnek köszönhetem, ahol felnőttem.

IÉ.: Már gyerekkorodban is vonzott a színpad, vagy akkor inkább a szertorna töltötte ki a mindennapjaidat?

K.I.: Nagyon sokoldalúan tehetséges gyerek voltam, ezért anyukám beíratott mindenféle különórákra, mindenhonnan nagyon jó visszajelzések jöttek, de egy fenékkel nem lehetett száz lovat megülni. A művészetek mindig is nagyon érdekeltek, pedig a családban senki nem volt művész, de mindenkinek ez irányú hobbija volt, végül csak én űzöm hivatásszerűen. Azt egészen biztos tudtam, hogy nem akarok normális, hétköznapi életet élni, vonzott a színpad, bújtam a hollywoodi filmeket, kivagdostam a híres színésznőket ábrázoló képeket. Minden érdekelt, ami az esztétikummal kapcsolatos, de jól is rajzoltam, jól is festettem. Aztán elkezdtem tornázni, akkor megtaláltam az önkifejezést a mozgásban.

IÉ.: Azután jött a ritmikus sportgimnasztika és vele együtt hamarosan a sikerek is. Mit adott neked a sport?

K.I.: A tornasport egy egyéni sportág, az a szőnyeg olyan, mint egy színpad; egyedül mész föl és egyedül produkálod magad. Nem véletlenül mondják, hogy ép testben ép lélek, hiszen ez nem csak fizikailag, de lelkileg is karbantartott. Még a mai napig is profitálok abból a húsz évnyi napi két edzésből. De jól bírom a pszichés terhelést is, a sportnak köszönhetem a betyárbecsületemet, a munkabírásomat és a fegyelmemet is, ami ebben a szakmában kincs, hiszen könnyű elkanászodni.

IÉ.: Aztán a sport mellett elkezdtél a zenével és a színjátszással is foglalkozni. Hogy sikerült berobbannod a köztudatba?

K.I.: Amikor a tinédzserkori barátaimmal beértünk a lázadó korszakba, akkor kapott el igazán a zene. Nem volt hétköznapi, hogy az apró termetemhez képest egy erős, karakteres hangszínnel rendelkeztem. A barátaim ráncigáltak el koncertekre, vagy ha egy házibuliban voltunk, előkerült egy gitár, zenekarocskák alakultak és így derült ki, hogy a blues és a rock az én műfajom. A köztudatba nagyon lassan és lépcsőfokról, lépcsőfokra robbantam be. Először beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára és elvégeztem a ritmikus gimnasztika szakedzői szakot. De tudtam, hogy nem ez az én pályám. Aztán elmentem egy szakemberhez, akitől tanácsot kértem azzal kapcsolatban, hogy tényleg érdemes-e az énekléssel foglalkoznom. Az elején nagyon sokat jártam haknizni, éttermekben, bárokban játszottunk a zenekarommal, majd egyre több nagy név figyelt fel rám és hívott meg a koncertjére. A színjátszásra pedig a szertorna edzőm hívta fel a figyelmemet: másodállásban a Színművészeti Főiskolán tanított, és hozott nekem verseket és szövegeket, hogy tanuljam meg. Utána egy előadáson meglátott Mikó István, akitől lehetőséget kaptam, hogy kipróbáljam magam az akkori Arizona Színházban. Aztán eltöltöttem 20 évet a soproni Petőfi Színházban, örökös tag is vagyok, színésznőként is kaptam díjakat, de jelenleg is játszom a József Attila és a Turay Ida Színházban.

IÉ.: Több évtizede ismert és rendkívül népszerű művész vagy. Mi a titkod? Honnan van az az elképesztő energia, ami folyamatosan árad belőled?

K.I.: A korábbi éveimben nem voltam ennyire ismert, de ugyanilyen sokat dolgoztam. Nem törekedtem arra, hogy folyamatosan címlapon legyek és megfeleljek a trendi slágergyártásnak. Számomra az volt fontos, hogy szakmailag elismerjenek azok az emberek, akiket nagyra tartok. Aztán rájöttem, hogy ugyanolyan lényeges, hogy a közönség szeresse, amit csinálok. A legfontosabb egyébként az, hogy a művész olyan dolgokat alkosson, amiben hisz és értékállónak gondol. A minőséget mindig is sokra tartottam. A sikert egyrészt annak az adottságnak tudom be, amit kaptam a Jóistentől, a szüleimtől, másrészt annak, hogy keményen megküzdöttem érte. Ezen kívül sokat segített, hogy remek emberekkel dolgozhattam együtt. Azt a rengeteg energiát pedig abból nyerem, hogy imádom, amit csinálok. Egy zenészkollégám azt mondta, hogy azért szeretnek engem, mert mindig úgy énekelek, mintha utoljára tenném.

IÉ.: A siker lemondásokkal is jár, szokták mondani. Te is megéltél már mélységeket is. Hogyan sikerült talpra állnod? Nem érezted soha úgy, hogy a sikerért túl sok áldozatot hoztál?

K.I.: Az ember mindig kételkedik, hogy jól csinálta-e, amit csinált, s ha újrakezdhetné, másképp csinálná-e. De szerintem ez nemcsak egy művésznél van így, hanem egy „civil” embernél is. Mindenkinek vannak az életében mélypontok, amelyeket megszenved. Az élet „fentekből” és „lentekből” áll. Az a lényeg, hogy hogy állsz hozzá: belehalsz vagy tudatosítod magadban, hogy minden eredmény áldozattal jár.

IÉ.: Korábban nem igazán találkoztunk veled a bulvárban. Úgy tűnt, ez egy tudatos döntés eredménye. Aztán jött az X-faktor és a Sztárban sztár, velük a bulvármagazinok címlapjai. Miért vállaltad el ezeket a műsorokat? Hiszen népszerű és elismert voltál azelőtt is.

K.I.: Igazán akkor kezdtek el érdeklődni irántam, amikor bekerültem ezekbe a nagy televíziós showműsorokba. Óriási reklámfelületet kaptam. Ha szakmailag azt kérdeznéd, melyek voltak életem legfontosabb pontjai, akkor ez a két műsor biztosan szerepelne a listán, hiszen rengeteget adtak: élményeket, tapasztalatot magammal kapcsolatban, barátságokat, emberi kapcsolatokat. Rájöttem, hogy tudom csodálni a tehetséget és a végletekig tudok küzdeni érte. De magamnak is bizonyítottam, amikor például Pinket adtam elő, de másoknak is leesett az álla, amikor meglátták, hogyan táncolok. Imádtam más bőrébe bújni. Szeretem az ilyen típusú szórakoztató műsorokat.

IÉ.: Gyakorlatilag mindent elértél a szakmádban idehaza, amit csak el lehetett érni. Milyen vágyaid, álmaid, céljaid maradtak a jövőre nézve?

K.I.: Olyat nem mondhat ki az ember, hogy mindent elért. Mindig vannak újabb célok és vágyak. Elégedett vagyok, jól érzem magam a bőrömben, de szeretnék többet utazni, szeretnék több időt tölteni a családommal és a barátaimmal, és szeretnék továbbra is ilyen értékes feladatokat kapni.

(Az interjú 2015. november 30-án jelent meg.)