Karácsony közeledtével az emberek szentimentálisabb része számot vet az életével. Lelassul, szelektál, rendez, mind az anyagi világban, mind az érzelmiben. Én a szentimentális vonalat képviselem. Napközben kevéssé van ingerenciám, időm, hangulatom azon elmélkedni, hogy mit miért és hogyan, de este a forró fürdőben egy pohár borral igencsak robotokat megszégyenítő módon járnak az agytekervényeim. Jár az agyam, jár, csak kattog és kattog embereken, érzéseken, mosolyokon, tetteken és kérdések ezrein.
Olyan kérdések ezrein, amikre sosem jön a válasz. Ott és akkor nem. Hiába tartja a mondás, hogy a válaszok készen vannak, csak jól kell tudni kérdezni, az adott pillanatban a kételyek, az aggodalmak, a félelmek, a hibás megítélések és a kishitűség okán, nem állunk készen a válaszok meghallására. Szeretem ezeket a pillanatokat. Hiába érzem magam totálisan elveszve egy hatalmas katyvasz közepén, kellemes gyomorideggel és izgatottsággal tölt el a jövő.
Bármennyire is furán hangzik, elkezdtem izgatottan várni, hogy mit szán nekem a sors, és a hála érzése manapság egyre erősebb a félelmeimnél. Hogy ez a folyamat beinduljon, mi magunk kevesek vagyunk, véleményem szerint. Korábban hiába olvastam úton-útfélen, hogy akkor lehetünk igazán boldogok, ha nem mások miatt érezzük a boldogságot, hanem magunk miatt, és akár egyedül is képesek vagyunk megélni ezt az állapotot. Nagyon őszinte leszek. Nekem ez soha nem sikerült. Erre az útra még sosem tudtam rálépni. Mindig kellett valami vagy valaki, aki miatt ragyogtam. És itt nem a szerelem érzésére gondolok, mert a nagy szerelmek nekem eddig mindig csak fájdalmat okoztak, a kevéssé lobogók pedig azért nem töltöttek fel, mert Mérlegként nem élhettem át a mennyet és a poklot akár 24 órán belül. Furán működöm - erről majd egy következő cikkben.
Ott tartottam, kellett, hogy ragyogtassanak. Akár egy doromboló cirmos cica, akár egy kedves gesztus, egy elbűvölő szempár, aki szuggerált, akár egy harsány kacajú eladó, egy üzenet, egy telefon, vagy csupán egy köszönöm. Abban hiszek, hogy az emberek egymás energiáiból élnek, és itt nem pejoratív értelemben gondolom. Azok a szerencsés emberek, akik egymást töltik. Ahol van összhang, jókedv, harmónia, kölcsönös tisztelet és megértés. Oda jó tartozni, ahol szinte érzed, hogy jót teszel, mert elég a mosolyod és szemmel látható, hogy a másik ember kivirul. Ezek az energiák mozdítják előre a világot, és ezektől az energiáktól vagyunk képesek átvészelni a nehezebb időszakot is. Mert van, volt és lesz is nehezebb periódus, de ha a szeretteidre gondolsz, szinte áldottá válik a lelked. Az embereknek vannak ikerlelkeik, lélektársaik, akivel minden percben megértik egymást. Van, hogy évekig észre sem veszed, hogy rossz helyen időztél, rossz emberek társaságában, aztán úgy alakítja az élet, hogy előbb-utóbb észreveszed a saját „töltőd”.
Csak vedd észre, és ne félj megélni a jót. Nem számít a tegnap, sem a holnap, csak az, ami akkor és ott van. Ne agyalj, ne görcsölj, csak fogadd, ami jön, engedd, ami megy, és ha így teszel, a következő adventi időszakban már nem is lesz olyan megterhelő a lélektakarítás, sőt tisztán a bor íze is jobban értékelhető. Hiszen a finom bor (is) az élet egyik nagy ajándéka.
(Cikkünk 2016. december 22-én jelent meg.)
