Decemberben az adventi csendességben gyakran egy pillanat, egy bevillanó emlék, egy íz, egy illat elég ahhoz, hogy ránk törjön elhunyt szeretteink hiánya. Ezzel én sem vagyok másként.

Múlt héten vettem egy üveg házi, divatos nevén kézműves padlizsánkrémet. Hazaérve azonnal kibontottam, rákentem egy szelet kenyérre és beleharaptam. Abban a pillanatban bevillant az utolsó közös nagy lakomázásunk Kata barátnőmmel. Nála ültünk az albérletben mindannyian, a húsevőknek csorba leves volt, nekem pedig padlizsánkrémet készített. Imádtam. Ennek a házi padlizsánkrémnek pedig pontosan ilyen íze volt. Közel három éve nem éreztem azt a semmihez sem hasonlítható mennyei finomságot, most pedig ahogy ettem, az az érzésem támadt, hogy minden egyes falatban benne van ő is. Nagyon furcsa, tudom, de ezt a gondolatot nem tudtam elhessegetni magamtól.

Ugyanezen a héten Krisztának is ez az érzése támadt. Ő egy beszélgetést hallgatva Szily Nórában vélte felfedezni Katát: Nóra sminkje, frizurája, nyugodt kedvessége, füstös-parfümös illata pont olyan volt, mint Katáé egykor, s ahogy beszélt, mintha közös barátnőnk szólt volna hozzá.

Szeretném azt hinni, hogy ez nem véletlen, hogy igenis köztünk van, figyel minket, szurkol nekünk és talán büszke is ránk. Azt hiszem, mindketten nagyon igyekszünk, hogy így legyen.