Benedek a minap azt kérdezte tőlem: - Anya, ha valaki szereti a temető hangulatát, az bűn?

Először megrökönyödtem, aztán megnyugodtam a kérdésétől. – Dehogy bűn, az jó dolog - válaszoltam.

A temető hangulatát én is szeretem. Nyáron azért, mert a sírkövek között tűző nap és a nyárfák zizegése felerősíti azt a békét, amit az embernek egy ilyen helyen éreznie kell. Most, mindenszentek környékén pedig azért szeretem, mert a milliónyi mécses, gyertya fénye a hűvös estén gyönyörűvé teszi elhunyt szeretteink nyughelyét.

Szeretem a temető hangulatát, de félek a haláltól. Ahogy mindannyian. Régen rengeteg tabu volt az életünkben. A dogmákkal merevvé tett hit, a családon belüli erőszak témája, a szex és a halál.

Helyesbítek: eleink életében minden más tabu volt, a halál kivételével. Őseink még egészségesen viszonyultak az elmúláshoz. Az életük része volt, a nagy események egyike a születés, a keresztelés, az elsőáldozás, a házasságkötés mellett. Egy a lét nagy történései közül. A halottaikat becsben tartották, nem siettették az elválást. A ravatal a tisztaszobában állt, napokig jöttek-mentek a rokonok, ismerősök, hogy elbúcsúzzanak, emlékezzenek, tisztességgel leróják a kegyeletüket. A halál nem félelmetes volt, hanem az erős hitben megélt élet egyik állomása csupán. Az egyesülés a Feljebbvalóval, kinek-kinek vallása szerint.

Mára szinte minden korábbi tabu megdőlt. Nyíltan beszélünk nemi identitásunkról, sérelmeinkről, lelkünk mélyéről, a szexuális szokásainkról, gyengeségeinkről…

Egyetlen dologról nem veszünk tudomást: az elmúlásról. Síppal, dobbal, nádihegedűvel hangoskodunk, hogy elriasszuk a kaszást. Bele sem gondolunk, hogy a halál az egyetlen olyan esemény az életünkben, amely kivétel nélkül mindannyiunkkal megtörténik. Nem kerülhetjük el, nem bújhatunk ki alóla.

És mégis: ahogy ezeket a sorokat írom, ráz a hideg. Gyáva vagyok még írni is a témáról, mintha azzal, hogy beszélek róla, magamhoz vonzanám. Mert én is félek tőle. Nem tudok vele mit kezdeni, hárítok, rettegek.

Ahogy mindenki fél. Elhunyt szeretteink már nincsenek velünk napokig, fizikailag minél előbb igyekszünk eltávolodni tőlük. Már nem az életünk részei, a mindenféle önsegélyezéssel, motivációs tréningekkel, lélekerősítő tanfolyamokkal megtámogatott bensőnk és szellemünk nem bírja el a halál terhét.

A minap a Magyar Hospice Alapítvány igazgatónőjével beszélgettem a szervezet óbudai házában. A ház sok gyógyíthatatlan beteg életének végső állomása. Az épületben van egy ravatalozó. Oda is betekinthettem, s bevallom, összeroppantam a súlytól, a hangulattól, attól a direkt tapasztalástól, hogy az élet és halál találkozása egy feldíszített szoba, egy ágy. Semmi különös, tulajdonképpen természetes. Mégis, sok éjjelen át „kísértett” az élmény.

És ezt a béklyót, ezt a kibeszéletlen félelmet örökítjük át a gyerekeinkre is. Nem visszük őket temetésre, nem beszélünk a halálról, hogy ne is kelljen szembesülniük vele. Mintha a tagadással meg tudnánk őket védeni. Pedig nem.

Nem tudom, mi lehet a megoldás, hogyan találhatunk vissza őseink egészséges létszemléletéhez.

Talán úgy, hogy először mi, felnőttek „kényszerítjük” magunkat a bátor szembenézésre, mi beszélünk őszintén egymással, s ha a gyermekünk megkérdezi, jó-e szeretni a temetők hangulatát, nyíltan beszélgetünk vele erről is. Mert a halál sem tabu, mégis nehéz kérdés.