Mostanában sokat gondolkodom ezen. Nem titok, egyedül vagyok, lassan három éve. Felnőtt életem stabil ritmusban zajlik: hét év kapcsolatban, hét év egyedül, három év kapcsolatban és most már újabb három éve egyedül. Végeztem egy gyors számítást: a felnőtt életem felét, életem negyedét egyedül, vagy ha úgy tetszik, magányosan éltem.

Sokat gondolkodtam azon, miért alakult ez így? A Mónika Show híres-hírhedt szereplőjének, “Vámpír Áginak” ikonikus mondata jut eszembe: “magányos farkas vagy!” - mert olykor tényleg úgy érzem, hogy az vagyok. Bár jól működöm egy kapcsolatban, mégis annyira önálló személyiség vagyok, hogy nem tudom magam megadni és csak a férfiért és a kapcsolatért élni. Bizonyos szempontból egy kapcsolaton belül is “szingli” maradok: ha el akarok menni valahová (barátnőzni :) ), akkor én nem tudom és nem is akarom megkérdezni, hogy azt nekem szabad-e. Szólok róla, hogy nem megyek haza, mert nem akarom, hogy a párom aggódjon, de az, hogy én elkéredzkedjek, mint gyerekkoromban, az teljesen kizárt dolog. Felnőtt, önálló nő vagyok, nem kisgyerek. Azt sem szeretném, ha részletesen be kellene számolnom a költéseimről. Amíg megkeresem a pénzt, addig hadd költsem arra, amire akarom, a kötelező dolgokon túl. Természetesen ezeket a másiktól sem várom másképp. Nem érzem úgy, hogy minőségi váltás lenne, ha ezeket a privilégiumokat feladnám, ahhoz nagyon jó kapcsolatra és különleges emberre van szükség - de ehhez persze nekem is annak kell lennem, vagy azzá kell válnom.

Azért nem mondom, hogy nem félek. Mindig befészkeli magát a fejembe a gondolat: a magány öl. Gyilkosabb, mint a dohányzás. Pszichoszomatikus betegségeket okoz és szó szerint gyilkolni képes. Minden egyes nappal, amit egyedül töltök, közelebb kerülök ahhoz, hogy egy magányos hulla legyek. Ráadásul nagy családban nőttem fel, négy testvér és temérdek haver, barát között: a mi lakásunk mindig tele volt gyerekkel. Hiányzik a zsivaj, az állandó csivitelés. Most általában egyedül vagyok, csend van és nyugalom. Sokak vágyainak netovábbja. És bár rengeteget dolgozom, amire így van lehetőségem, sokszor jó lenne valakihez szólni két szót. A barátaim, testvéreim mind családos emberek, csupán egyetlen szingli barátnőm van. Ha kiönteném  a lelkem, sokszor nem tehetem: nem én vagyok az első, ez természetes. Nem mindig jut rám idő és figyelem. Sokszor még egy telefonhívásra sincs idő, a gyerekek, a család mellett nem az én pillanatnyi nyomorom számít. Ilyenkor születnek az ilyen cikkek! :)

Persze van előnye is ennek, méghozzá elég sok: elvégezhetek tanfolyamokat, sokat olvashatok, írhatok, fejleszthetem magam. Talán éppen ez most a feladatom, igyekszem jól végezni. Mostanában már el tudom képzelni, hogy esetleg beengedjek az életembe egy férfit. Hogy jó lenne valakinek a valakijének lenni. Hogy ne csak én legyek, hanem esetleg legyen egy mi is. Persze csakis az én mellett, nem helyett! És persze az is igaz, hogy nem mindegy, milyen lenne ez az ember. Az ilyesmit sajnos nem lehet megrendelni az eBayen.

És hogy hol a határ egyedüllét és magány között? Nos, ez napról napra változik. Nem meghatározható. Nem kézzelfogható. Egy érzés - az érzés pedig nagyon relatív. Hol így, hol úgy. Egyik nap jobb, majd utána rosszabb. Szerintem magányos egy kapcsolaton belül is lehet az ember, tudom, mert megéltem. Életemben a legmagányosabb éppen egy kapcsolaton belül voltam. Olyat soha többé nem akarok. Oka volt annak, hogy véget vetetettem annak a helyzetnek. Most, egyedül, azért mégis jobb. Fényévekkel jobb, mint a társas magány.

Hiszek abban, hogy valahol van egy lélektársam, aki úgy tud szeretni, ahogy vagyok és akit én is úgy tudok szeretni, ahogy van. Hiszek abban is, hogy akár most is meg tudom teremteni őt magamnak. Az igazi akarat még hiányzik. Még azt érzem, hogy biztonságosabb egyedül. Hogy jobb, ha a boldogságom nem mástól függ. Lassan azért próbálom nyitogatni a szívemet. Nehéz, mert nagyot csalódtam és be kell látnom, hogy sérültem. Gyógyulni kell. Meg kell tanulni újra hinni és bízni. Magamban is. Jövőre 39 éves leszek. Ha gyerekem nem is fog születni, (mert valószínűleg így lesz) azért jó lenne fontosnak lenni valakinek. Gondoskodni, törődni, szeretni. Egy nagyon kedves - nem mellesleg pszichológus - munkatársam szerint nekem olyan emberre van szükségem, akivel közösen alkothatunk. Ez a mondat nagyon telibe talált. Igen, ilyen ember mellett el tudnám magam képzelni. Aki maga is alkot és akivel partnerek lehetnénk az alkotásban, akiben működik a teremtő férfierő. Láttam már olyat, hogy valaki negyvenen túl találta meg a boldogságot. Talán igaz a mondás, hogy sosem késő. Talán...

(Cikkünk 2017. november 14-én jelent meg.)