Mostanában sokszor eszembe jutnak a nagymamáim, illetve eszembe jutnak a nagymamák. Hiányoznak, a szívemnek a konkrét személyek, a mindennapokban pedig maga a jelenség. Ki ne emlékezne a mi generációnkból a mindig sütivel váró nagyikra? Ma is előttem vannak azok a tiszta fehér terítők, a rajtuk lévő kaporillatú kovászos uborkás dunsztosüvegekkel, a finom friss lekvárokkal és persze azok a dolgos, néha arcot simogató kezek egy sokkal lassabb, biztosabb világból. Hol voltak akkor még az önműködő szenzoros ajtók, a zsúfolt plázák, az elektromos autók vagy éppen a migránsok? Visszanéztem egy picit és persze a tükörbe is.

Nyaralás előtt, közben vagy után kevés olyan kisgyerekes család van, ahol ne kerülnének elő amolyan visszasírós, nosztalgikus nagymama-legendák. Amikor a strandról hazaérkezve a nagyi palacsintája várt, amikor sose kellett keresni semmit sem, mert a nagyi mindig mindent a helyére tett, amikor már a reggeli ébredés előtt kitakarított és amíg a gyerekek játszottak, ő jókedvűen gyomlált a kertben. Vagy éppen az, ahogyan megtanított biciklizni és úszni nemcsak egy, hanem egyszerre kettő unokát is, vagy hogy mennyire szeretett társasjátékozni és kanasztázni, és úgy, ahogy volt, élvezte a nyarat. Mindehhez nem kellett sok pénz, csak egy nyaralóban vagy egy vidéki házban éldegélő nagyszülők, illetve nagymama és működött minden, olajozottan magától: a szülők dolgoztak, a gyerekek pedig nyaraltak.

A megváltozott életkörülmények persze ma már keveseknek teszik lehetővé, hogy ehhez hasonló legyen a vakációjuk. A mai urbanizált nagymama-generáció, tisztelet a kivételnek, már másként képzeli el a nagymamás teendőket, vagy az is lehet, hogy mi, anyukák támasztunk túl nagy követelményeket velük szemben, és mára csupán szép emlékké foszlott a sokat mosolygó, sütiket sütő, baracklekvárt kavargató, horgolni és kötni is szerető nagymamák emléke. Bár hiszek abban, hogy vannak még olyan nagymamák, akik képesek megtapasztalni az unokákkal való, sokszor fárasztó és rengeteg energiát felemésztő törődésben azt, hogy igenis boldogság adni, átadni és megadni azt az érzést, ami majd felnőtt fejjel a soha vissza nem térő gyermekkori boldogságot jelenti. Hogyan is kerülhetne közelebb és érthetné meg könnyebben egymást két életformájában oly távol eső generáció, az unokák és nagymamák világa, mintsem a közös nyaralások, ünnepek átélése által?

Szóval nyaralás előtt milyen jó lenne, ha a nagyi ott lenne a sokszor idegesítő jótanácsaival, amíg mindent becsomagolunk, nyaralás közben pedig csoda jó lenne, ha ott várna délben vagy este minket a finom főztjével, nyaralás után pedig, amíg egy pohár bort megiszunk arra a férjünkkel, hogy sikerült megőrizni gyermekünk testi épségét... Milyen jó lenne, ha a gyerkőc olykor nála alhatna... És még sorolhatnám a telhetetlen vágyak listáját…

(Az írás 2016. július 12-én jelent meg.)