Vannak nők, akiknek a nevét és emlékét nem őrzi meg a történelem, de egy család és azon belül több felnövekvő generáció igen. Olyan nők, anyák, asszonyok, akik életük egy részében igazi hősnők voltak, amolyan hétköznapi angyalok. Én már régen elhatároztam, hogy megírom pótnagymamám egyrészt regénybe illő, másrészt kíméletlen megpróbáltatásokkal teli élettörténetét, aki az én hétköznapi hősnőm volt, akire ma is mély tisztelettel és szeretettel gondolok.
Márta néni 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején született Budapesten egy kihasznált és megalázott cselédlány titkolt gyermekeként, akit vér szerinti édesapja megtagadott, soha semmilyen támogatásban nem részesített. Édesanyja cselédként tovább dolgozott, nagy szegénységben nevelte lánygyermekét, akiről hamar kiderült, hogy rendkívül tehetséges táncos. Korán balettiskolába íratta a törődő édesanya, így megalapozta egy fényes táncos karrier jövőjét ígérő élet lehetőségét.
15 éves korától Márta már a nemzetközi hírű Darmora Balett tánckarának tagja volt és megkezdődött a nagy utazások időszaka. Londontól Dél-Afrikán át Ausztráliáig járta egy hatalmas óceánjáró hajó a világot a Darmora Balett revütáncos műsoraival. Fegyelemért, munkáért és kitartásért cserébe életre szóló világkörüli élményekben részesültek, bár Márta néni sokszor elmesélte nekem gyerekkoromban, hogy soha nem járkálhattak egyedül a külföldi városokban, nagy kilengésekre, szórakozásra nem volt idejük és lehetőségük sem.
Darmora, az osztrák származású púpos, idős milliárdosnő, a tánckar tulajdonosa és vezetője nagyon vigyázott a fiatal lányok jó hírnevére. Több nyelven beszélő, hatalmas papagája és szertelen, a vendégeket sokszor a szájából kivett naranccsal kínáló, karon csimpaszkodó majma is elválaszthatatlan része volt a híres tánckarnak. Aztán egy csodálatosan sikerült Nagymező utcai, már szólótáncos Moulin Rouge-fellépés után Márta néni megismerkedett a korszak egy igen neves nagybőgős művészével, aki hamarosan feleségül is kérte. Szerették a jazzt és a klasszikus zenét is, Budapest éjszakai művészéletének bohém világát. Szállodákban laktak, Márta néni életében először és utoljára végtelenül szerelmes volt és őt is rajongásig szerették.
Három gyermekük született, a sok költözködés jelentette megpróbáltatásokat már nehezen viselték, ezért egy kicsi, egyszobás lakást vásároltak, ahol az egész család éldegélt. Inkább úgy mondanám, hogy Márta néni és a három kisgyerek, no meg a mindig segítőkész nagymama és egy önsétáltató chachau kutya, aki napközben elégedetten szemlélődött két lábon állva a lakás utcai ablakában. A férj ritkán volt otthon, mert mindig utaznia kellett a zenekarral, így Márta néni a nagy sikerekhez és tapsokhoz szokott táncosnői élete után igazi, huszonnégyórás háziasszonnyá avanzsált. És szerette ezt is. Még iskolások voltak a gyerekei, amikor hosszas szenvedés után, tüdőrákban meghalt a férje. Rettenetes fájdalma és szomorúsága ellenére küzdött, levéltárban dolgozott, csak hogy taníttassa gyermekeit, akik mérnöki és orvosi diplomát szereztek, vagyis mindhárman egyetemen tanultak tovább.
Amikor kisgyerek voltam, hibátlanul vasalt, tiszta, egyszerű kosztümjeiben indult el a város másik végéből busszal, trolival hozzánk egy pléhdobozos, saját készítésű hókiflicsomaggal és egy szép csokor virággal a kezében. Mindennek tudott örülni, hatalmasakat lehetett nevetni vele a soha el nem maradó ország-város játékaink közben. Szépen, gondosan becsavart és lakkozott haja, hosszú, festett, ábrándos szempillái egy valaha gyönyörű nő, asszony és anya portréját rajzolták ki. Egy olyan emberét, aki nagyon tudott küzdeni és szeretni egész életében.
