Megfigyelem az embereket. Nagyon jó ez. Nekem. Másnak nem biztos, hogy ez a hobbija. Szeretnék színesebben gondolkodni, szeretnék tapasztalni. Egymástól tanulni nem szégyen. Sokszor lepörgetem magamban az elmúlt éveimet, tetteimet, viselkedésemet, reakcióimat. Nem azért, mert siránkozom a múlton, hanem azért, mert ha minél többször előveszem a rossz döntéseim következményét az elmémből, annál jobban meg tudom magyarázni, vagy épp meg tudom érteni, mit, miért csináltam.
Nézem az embereket, a kapcsolataikat, a tetteiket és rakom össze a kis tanulmányom magamban. Látom, ahogy ismerősök próbálkoznak azzal, hogy szeressék egymást, próbálkoznak összhangot teremteni kettejük között, igyekeznek nagyot nyelve elfogadni a másik jellemét, csak azért, mert igyekeznek megmagyarázni saját maguknak és a környezetüknek, hogy márpedig ez a kapcsolat működhet, csak időre van szükség hozzá. Háááát… Nekem teljesen más a véleményem erről. Két ember vagy kompatibilis egymással a kezdetektől, vagy nem. És ha nem, akkor idővel az összecsiszolódás során az egyik vagy teljesen alárendeli magát a másik akaratának, elveszítve saját jellemét, vagy már az összecsiszolódás sem megy zökkenőmentesen. Amiből az következik, hogy vagy szakítanak, vagy ami ma manapság szokás, rábólintanak a boldogtalan kapcsolatra, azzal a tudattal, hogy majd lesz valahogy, esetleg majd kikacsintgatnak. Valamire jók leszünk együtt - gondolják.
Nagyon sok ember valóban szereti a másikat, még akkor is, ha nincsenek egységben. Szeretik egymás társaságát, szeretik egymással a szexet, a ritka, de magas minőségben megélt, nyugodt pillanatokat. Mert ilyen igenis létezik. A hatalmas, hupilila ködben erős szorítással kapaszkodunk a szerelmünkbe, mert a mennyországot nyújtja. A mennyországot nyújtja a napi 24 órából 2 órán át. De ez akkor és ott nem számít, mert azt a két órát semmiért nem cserélnénk, még a maradék 22 óra poklot is bevállaljuk érte.
A szerelmes időszakban pont azt szeretjük meg a másikban, amit a gyomorremegős érzés után nem bírunk már elviselni. Lehet vadorzó, szemtelen, vagány, költekező, nagyszájú, folyton poénkodó, túlbuzgó, élettel teli. Ezek a kiemelkedő tulajdonságok vezetnek felé, ezektől érezzük különlegesnek a másikat, ezektől, amik bennünk nem találhatóak meg, vagy nem vagyunk elég bátrak előhívni. Én ezt látom mostanában. Mind szép és jó, egy ideig. Mert olyan érzéseket hív elő bennünk, amiket kár lett volna nem megtapasztalni, de sokan gyermeket vállalnak és házasodnak erre az érzésre. Utána pedig csak néznek, mint a vett malac, mert egy idő után nem marad semmi köztük, csak a mély harag, egymás iránti közöny vagy megvetés. Veszekedések hada, rengeteg munkának áldozott óra mutatja, hogy mennyire elmúlt minden, amiben hittek.
Igen, olyan is van, amikor valakivel harmóniában élsz, szeretetben, szerelmesen, de első perctől kezdve minden rezdülésetek a másikat élteti. Tudod, hogy mellette fejlődhetsz, hogy nem éled át a mennyet és a poklot, de épp jó az, ami középen van, hogy nem a folytonos elvárásai miatt kell valamit másképp tenned, hanem mert miatta akarsz változni, szebbé, vékonyabbá, csinosabbá válni. Kötelezettség nélkül akarod miatta a jobbat, akarsz tanulni, érteni, figyelni, jobb emberré válni, nevetni és nevettetni. Ha két ember szinkronban van, hatalmas energiákat képesek megmozdítani a szerelem pozitív rezgései által.
Én, ha szeretek valakit, a világgal szembe megyek érte. Ha megéri. Ha nem éri meg, élek úgy, mint mások. Eddig nem érte meg. Eddig. De ki tudja? :)
(Az írás 2017. május 18-án jelent meg.)
