A koraszülés traumatikus élmény a család számára, a kisbabának pedig rögtön, a világra jövetelekor máris meg kell vívnia élete legnagyobb harcát. Gordon, aki ma már kész fiatalember, sikerrel vette ezt a harcot. Hosszú küzdelem volt, egy kis időre még a túloldalon is járt, de végül itt maradt közöttünk és ennek oka van. Édesanyja hatalmas erőről tett bizonyságot, amikor leült velünk, hogy kitárja a lelkét. Bihari Brigittával beszélgettünk.

IgenÉlet: A babavárásnak a világ leggyönyörűbb időszakának kellene lennie egy kismama életében. El sem tudjuk képzelni, hogy bármi máshogy alakulhat, mint ahogyan azt mi elterveztük. Aztán egyszer csak mégis megváltozik valami. Nálatok mikor kezdődtek a problémák?

Bihari Brigitta: Már a 12. heti, első genetikai ultrahang során jeleztem az ultrahangot végző orvosnak, hogy fáj, ahogy az UH-fejet a hasamhoz nyomta. Így utólag - mivel azóta már két időre született gyermekem is van - tudom, hogy valójában nem a nyomás erőssége okozott fájdalmat, hanem már akkor gyulladásban volt a méhem egy nem ismert fertőzés miatt. Sajnos nem voltam a megfelelő kezekben, így csak legyintettek a problémámra még akkor is, mikor már annyira fájt a hasam, hogy a térdemelés is fájdalommal járt.

IÉ.: Hány hetesen született a kicsi és mekkora volt a súlya ekkor?

B.B.: 26 hetesen, 800 grammal és 34 cm-el hoztam világra, természetes úton. Ezt csak azért teszem hozzá, mert a legtöbb korababát császárral segítik a világra, de kisfiam, Gordon értékei nem indokolták ezt a neonatológus szerint. Persze most már tudom, hogy ez rosszul is elsülhetett volna, de szerencsére ez nem okozott nála bajt.

IÉ.: Szavakba lehet önteni, hogy mit éreztél akkor, amikor azon a bizonyos napon a tervezettnél jóval hamarabb világra kellett hoznod a babát? Mi játszódott le benned? Mit éreztél, amikor megláttad a csöppséget?

B.B.: Nem tudtam, hogy mire számítsak. Szülési fájdalmaim is voltak, annak ellenére, hogy pici volt a baba. Sokan megkérdezik, hogy fájt-e a koraszülés. Igen, ugyanúgy fáj, maximum a kitolás gyorsabb és kíméletesebb. Szóval akkor nem gondoltam semmi rosszra. A férjem végig mellettem volt, és hiába nyomtak statisztikát az orrom alá, hogy ennyi és ennyi az esélye, akkor ott, abban a helyzetben fel sem fogtam. Sőt, még azt is megbeszéltük a férjemmel a szülőágyon, hogy akárhogy végződik, folytatjuk az életünket és újra próbálkozunk. Szülés után nagyjából három órával nézhettem meg Gordont. Láttam, hogy gyönyörű. Az édes kis talpával és az apukájára hasonlító szájával. Nem tudom miért, talán mert igazából nem volt még időre született gyermekem, vagy egyszerűen ez a természet rendje, hogy egy édesanyának az övé a legszebb. Néztem, de nem láttam a kilógó csöveket, a csipogó hangokat. Persze, ahogy telt az idő és kezdtem tisztán látni a helyzetet, már sokkal nehezebb lett a lelkem.

IÉ.: Hosszú időszak következett ezután a PIC-en. Minden egyes nap, amikor átöltöztél, felvetted a steril ruhát, a maszkot, a sapkát, azt sem tudtad, hogy mi vár rád. Sodródtál az árral, vagy képes voltál reálisan látni a helyzeteteket? 

B.B.: Három hónapot töltöttünk a PIC-en és még másfelet más kórházakban. Nem volt se védőruha, se sapka, se semmi, csak kezet kellett fertőtleníteni, miután bemehettünk a PIC-re. Viszont egy kis üvegajtó előtt kellett várni a bejutásra, s mivel az első három nap után (azt mondták, az első három nap a kritikus) se javult Gordon állapota, borzasztó félelmet éreztem. Sokszor remegtem az ajtó előtt várva három óránként, hogy vajon most milyen rossz hírt kapok. Már kínomban „sokkterápiának” neveztem ezeket a látogatásokat. Az orvos pedig minden három órában elmondta, hogy mennyire rossz a helyzet, de szinte fel sem fogtam, ezért a férjem minden este, amikor apás látogatás volt, kifaggatta a dokikat, majd szépen nyugodtan elmondta nekem is, hogy eljusson a tudatomig.

IÉ.: Mennyi idő után tarthattad először a karodban a kisfiadat?

B.B.: 55 napot vártam arra az élményre, hogy a karjaimban tarthassam őt.

IÉ.: A PIC-en milyen kezeléseket kaptatok? Voltak komplikációk?

B.B.: A három hónap alatt rengeteg mindenen ment keresztül Gordon. Hét hétig volt lélegeztetőgépen, tíz naposan pedig újra kellett éleszteni. Akkor az orvosa mondta, egész hajnalban küzdöttek az életéért, és még azt is megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e papot hívni, mert ezt az állapotot még nem élte túl egy gyerek sem a praxisában. Hét hét után, miután lekerült a lélegeztetőgépről, kapott egy fertőzést, így újabb tíz napra visszakerült a gépre. Mindeközben persze 21 alkalommal kapott hol vörös-, hol fehérvértestet, és két szemműtéte is volt a PIC-en.

IÉ.: Segítettek neked lelkileg az ott dolgozók? Volt kire támaszkodnod?

B.B.: Lelkileg semmilyen támogatást nem kaptam az ott dolgozóktól. Talán azért, mert nekik se lenne túl könnyű, ha minden anyukával együtt kellene érezniük. Így is láttam, hogy amikor angyalka lett egy baba, mennyire megviselte őket. A támaszom teljes mértékben a férjem volt, senki más nem tudott nekem erőt adni a következő naphoz. Minden este, miután meglátogattuk Gordont, kimentünk a társalgóba. Egy órán át ölelt, és olyan nyugalmat árasztott, hogy szavak nélkül is tudtam, hogy vele végig tudom csinálni. Akkor nem is gondoltam arra, hogy vajon ő miből merít erőt, vajon ő ezt hogy éli meg.

IÉ.: Milyen érzés volt, amikor végre hazamehettetek?

B.B.: 139 nap után mentünk haza. Saját felelősségre! Ekkor már „csak” rotavírus miatt voltunk kórházban, aminek nem voltak a hasmenésen kívül tünetei. Öt nap után, miután sorra jöttek a tüdőgyulladásos betegek az osztályra, szóltam a kezelőorvosnak, hogy hazaviszem. Féltem, hogy a gyenge tüdejének csak rosszabbat tenne, ha ott maradnánk, és már végre haza akartam vinni. Tudtam, hogy már van olyan állapotban, hogy ezt felelősséggel megtegyem. Emiatt is és persze azért is, hogy 139 napig tudtam, ha bármi van, lesz kinek szólni, feszült voltam a hazatérésnél. Furcsa volt, hogy valaki alszik a bölcsőben. Percenként néztem, hogy biztosan működik-e a légzésfigyelő, vesz-e levegőt. Szóval nem volt felhőtlen az öröm.

IÉ.: Kellett bármilyen fejlesztésen részt vennetek? Sajnos több szülőtől hallottuk, hogy a pénztárca vastagsága határozza meg a gyermek fejlesztésének hatékonyságát...

B.B.: Hogy kellett-e azt nem tudjuk, mert az orvosok nem nagyon ajánlottak fejlesztéseket. Mivel azonban mindent meg akartunk tenni annak érdekében, hogy a lehető legjobban fejlődjön, ezért igen, saját zsebből, sokszor rokonok segítségével vittük fejlesztésekre. És szomorú, de valóban pénztárcafüggő, hogy a gyereked milyen és mennyi fejlesztést kap. Nevetséges, de még azért is többezreket kellett fizetni, hogy felmérjék az állapotát, és az alapján javasoljanak bármit is. De tény, hogy ezeknek köszönhető, ahol most Gordon tart, ezért nem is bánom ezeket a pénzeket. Viszont elszomorít, hogy más, rosszabb helyzetben lévő család nem tehet meg „mindent” a gyermeke fejlődéséért. Ott, ahova most jár bölcsődébe, kap korai fejlesztést. Méghozzá ingyen és magas színvonalon, de ezenkívül jár kutyás terápiára, és most fogja elkezdeni a hippoterápiát, persze nem ingyen. Ami biztos az az, hogy a nagyon drága, de annál hasznosabb Dévény-módszernek köszönhető például, hogy Gordon jár. 

IÉ.: Most hogy vagytok? 

B.B.: Gordon intellektuálisan teljesen rendben van, csak a nagy mozgásban van elmaradása, kissé instabil és erős szemüveget visel. Nagyon kedves, barátságos kisfiú lett, mintha Isten küldte volna és tartotta volna itt köztünk. Ki tudja, talán így is van.

IÉ.: Ennyi idő távlatából, ha visszagondolsz a gyermeked születésére, még mindig olyan traumatikus élményként éled át újból, vagy sikerült valamelyest feldolgozni?

B.B.: Még mindig nem tudtam feldolgozni; nem tudom, hogy vajon ezt fel lehet-e egyáltalán. Hiszen heteken, hónapokon át döfködtek kést a szívembe, és ez nagyon sok és mély seb. Ha nem is a mindennapjaim része a fájdalom, de ha beszélek róla, akkor igenis feltépődnek a sebek és megindulnak a könnyek...

IÉ.: Ha egy dolog lenne, amit a koraszülött-ellátásban megváltoztathatnál, mi lenne az?

B.B.: Az összes PIC-et családbaráttá tenném! Vagyis lehetővé tenném, hogy a szülők vagy akár a testvérek is bent lehessenek 24 órát a baba mellett, és kenguruzhassanak minél többet. Én sajnos csak három óránként mehettem be fél órára, reggel 6 és este 9 óra között. Apuka pedig mindössze este 6-tól 7-ig tartózkodhatott bent. Ezen mindenképpen változtatni kellene.

Szilvási-Kassai Eszter