Közel 10 éve április 2-a az autizmussal élők világnapja. Ahogy minden évben, idén is kékbe borulnak a világ nagy történelmi jelentőséggel bíró épületei, hogy felhívják a figyelmet az autizmusra, az ezzel élők mindennapjaira.

Tudtátok, hogy gyakorlatilag minden századik embert érinti az autizmus? Gondolom nem, ahogyan azzal sincs mindenki tisztában, hogy ez nem egy betegség, ahogyan az autizmussal élők és az Esőember közé sem lehet egyenlőségjelet húzni. De akkor mi is ez a látszólag megfoghatatlan valami, amit autizmusnak nevezünk?

Kezdjük az elején! Az autizmus egy fejlődési zavar, amely sajnos egész életében az egyén része marad. Lehet fejleszteni, lehet fejlődni, elő lehet segíteni az autizmussal élők képességeinek kibontakozását, művészi érzékük szárnyalását, de azt el kell fogadni, hogy mivel ez nem egy betegség, nem is lehet belőle meggyógyulni. Sokaknak rögtön Dustin Hoffmann jut eszébe az autizmusról, a valóságban azonban nem két lábon járó Esőemberekről van szó. Az autizmus eltérő mértékben jelenik meg mindenkinél, nincs két egyforma fejlődési zavar. Vannak olyanok, akiknél ez egészen enyhén nyilvánul meg, mások esetében azonban szélsőségesen súlyos formát ölt.

Az autisták képesek dolgozni, sőt, ha megtalálják azt a területet, ami illik hozzájuk, szakmájuk legjobbjai is lehetnek. Persze ez nyilvánvalóan függ a fejlődési zavar súlyosságának mértékétől is. Ami viszont bizonyos, kiemelkedő művészeti tehetséggel bírnak, de számos más munkakör betöltésére is alkalmasak, ha olyan környezetbe kerülnek, ahol támogatják és hagyják kiteljesedni őket.

Azok a családok, amelyek érintettek az autizmussal, ugyanolyanok, mint más családok. Nem lehet azt mondani, hogy az autisták nem boldogok, egy autizmussal élő gyermek nevelése pedig maga a szenvedés. Hogy is lehetne ilyet mondani! Aki látott már autista gyermeket, találkozott már olyan családdal, ahol van ilyen fejlődési zavarban élő gyermek, az tudja, hogy ezek a kicsik ugyanúgy sírnak és nevetnek, ugyanúgy vágynak a szeretetre, a törődésre, mint bármelyik másik gyerek. Sőt, talán még jobban is. Ma Magyarországon minden századik gyermek életét befolyásolja az autizmus. Nem megnézni és megszólni kell őket, hanem elfogadni és segíteni! Igenis képesek barátságot, kapcsolatokat kialakítani, s bár ők másként érzékelik a világot, mégis csodálatos órákat lehet eltölteni velük.

Ha ma meglátjuk a kék színben úszó Országházat, jusson eszünkbe Ellen Notbohm újságíró szavai, akinek a gyermeke szintén autizmussal élő kisfiú.

"Először is és mindenekelőtt – gyerek vagyok. Autizmussal élek. Elsősorban nem „autista” vagyok. Az autizmusom a teljes személyiségemnek pusztán egy része. Nem határozza meg, milyen ember vagyok. Gondolkodó, érző, sokféle tehetséggel megáldott lény, vagy csak kövér (túlsúlyos), rövidlátó (szemüveges) esetleg béna (koordinálatlan, sportban ügyetlen) vagy? Lehet, hogy az első találkozáskor csak ezeket a tulajdonságaidat veszem észre, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem vagy több ennél.  Neked felnőttként többnyire módodban áll az önmeghatározás. Ha egyetlen jellemvonást akarsz hangsúlyozni, azt egyszerűen nyilvánvalóvá teszed. Gyermekként én még csak most bontakozom ki. Sem te, sem én nem tudhatjuk, mire lehetek képes."