Nagyon-nagyon zavarba ejtett egy cikk a minap. Igazság szerint minden olyasmi zavarba ejt, de minimum elgondolkodtat, amely a természet működésébe való durva beavatkozásnak tűnik.

Azt, hogy jövő év végén fejátültetésre készül egy olasz idegsebész, Sergio Canavero, valahogy természetellenesnek érzem. Nem tudom még, hogy csak azért, mert ilyen beavatkozás még nem volt az orvostudomány történetében, és meglehetősen idegenül hat a hír, vagy azért, mert a fejünk, benne az agyunkkal, rajta az arcunkkal, jeleníti meg a képzeteimben egy ember külső és belső személyiségét, s ebben az értelemben nem pakolgatható egyik nyakról a másikra.

Hangsúlyozom, ezek csak érzések, tulajdonképpen még magam sem tudom, mit is gondoljak igazán.

Amikor jó tíz évvel ezelőtt egy kedves ismerősöm szívátültetésre várt, mert annyira leromlott az állapota, hogy már csak a donáció menthette meg, nagyon szurkoltunk, hogy sikerüljön megfelelő szervet találni neki. De akkor is bennem volt az a keserűség, hogy az ő túlélése egy másik ember halálával valósulhat meg. Sikerült Irminek donort „találni”, megműtötték, ám a szervezete nem fogadta be az új szívet, s néhány hét múlva sajnos meghalt.

Az eutanáziával kapcsolatban is vegyes gondolataim vannak. Három évvel ezelőtt meghalt a barátnőm petefészekrákban. Három hónap alatt elemésztette a kór. Június közepén még együtt élveztük a nyarat, kirándultunk, nevetgéltünk, szeptember elején pedig eltemettük. Életem egyik legfájdalmasabb és legnehezebb nyara volt a 2013-as. Ahogy végigkövettem Kata szenvedését, a napról napra egyre erősebb bizonyságot, hogy az ő állapotából sajnos már nincs visszaút, sokszor gondoltam arra, talán könnyebb lenne, ha dönthetne a sorsa felől. Gondoltam ezt dacára annak, hogy hiszek a feljebbvalóban. De aztán mindig adódott egy aprócska reménysugár, egy pici „mintha jobban lenne” érzés, s ezzel együtt a bizakodás, hátha mégis képes legyűrni a bajt. Nem volt képes. Rengeteget szenvedett, míg a szervezete végleg feladta a küzdelmet.

Többször írtam már a cicánkról, Körmi úrról és a betegségéről is, például ITT és ITT. Körmi a diagnózis szerint gyógyíthatatlan hashártyagyulladásban szenved, s az egyébként nagyon lelkiismeretes és csupaszív kezelőorvosa már három hónapja azt mondta, ebből a betegségből macska még nem épült fel, s mindannyiunk szenvedését elkerülendő, kandúrunk elaltatását javasolja. Az állatok sorsával „rendelkezhetünk” e téren, de akkor családilag úgy éreztük, mégsem játszhatunk istent a kedvencünk felett, így megragadtunk minden lehetőséget, hogy éltét meghosszabbítsuk, ameddig nem szenved. Körmi úr azóta teljesen jól van, semmi jele annak, hogy beteg lenne, s ma már borzongással gondolok a negyed évvel ezelőtti történésekre: mi lett volna, ha elaltatjuk; megfosztottuk volna még akármennyi tartalmas és elégedett naptól, hónaptól, talán évtől…

Az ember, sőt valamennyi élőlény természetes, mindent felülíró, első számú ösztöne a túlélés. Akár beteg, akár „csak” olyan fogyatékossággal, hiányossággal él, amely megnehezíti a mindennapjait vagy lassú agóniát okoz, mielőtt a szervezete végleg feladja a küzdelmet.

A jövőre esedékes fejátültetés „főszereplője” a műtétet irányító sebészen túl egy orosz fiatalember, Valerij Szpiridonov, aki az izomsorvadás egy olyan veleszületett típusában szenved, mellyel a betegek alig néhány esztendeig élnek. Az informatikusként dolgozó fiatalember 31 éves, s azt mondja, a műtét valamennyi kockázatával tisztában van, de meg szeretné adni magának a lehetőséget, hogyha a beavatkozás sikerül, talán a jövőben nem egy folyamatosan leépülő testben kell léteznie.

A sebész, Sergio Canavero azt mondja, az operáció elől lényegében minden technikai akadály elhárult, az orvostudomány van olyan magas szinten, hogy a műtét akár sikeres is lehet. Magabiztosságát arra alapozza, hogy egy majom fejét sikeresen ráműtötték egy másik testre, igaz, a gerincvelői idegeket nem sikerült összekapcsolni a fejjel, így a majom mozogni nem tudott, de mesterséges lélegeztetéssel 9(!!!) napig életben tudták tartani. A kísérlet sem kutyák, sem egerek esetében nem volt sikeres.

Való igaz, az orvostudomány napról napra fejlődik, a szív-, tüdő-, májtranszplantáció – kis túlzással – mindennapos beavatkozásoknak számítanak. Az is igaz, ha csak a tudományos szempontokat vizsgáljuk, bár a fejátültetés elsőre meghökkentően hangzik, de mondhatják a kutatók, hogy valahol el kell kezdeni, hisz ha sikerül, béna, magatehetetlen testben élő embereknek adhatják meg a minőségi élet lehetőségét. Orvosilag tehát igazolható az olasz idegsebész ambíciója.

A kérdés az: megéri-e? Kell-e, szabad-e ilyen mélységig belemászni a Teremtő dolgába? Klónozhatunk állatot, próbálkozunk az emberrel is. Mi a célunk? Mi a céljuk? Az orvostudomány, a jobbítás, a fejlődés zászlaja alatt – egyébként ki tudja, milyen egyéb törekvés mentén – lombikban teremteni életet? Noha a laboratóriumban minden adott hozzá, egyesítenek hímivarsejtet petesejttel, mégsem lesz belőle élet. Nem sikerül. Mert kiveszik a folyamatból a teremtés csodáját, mert nem adják hozzá azt a megfoghatatlan, láthatatlan pluszt, amit nevezzünk csak léleknek. Valahogy ilyetén érzek a fejátültetéssel kapcsolatban is. Istentelennek gondolom. Ahogy fentebb is írtam, a fejünk tárol mindent, ami meghatároz bennünket. Az agyunk mozgatja vagy nem mozgatja a testünket, de a fejünk és a testünk adja ki azt az entitást, amellyel mások és mi is azonosítjuk magunkat.

Tételezzük fel, hogy sikerül a fejátültetés. Valerij Szpiridonov, a születése óta testi fogyatékos ember az egyéves rehabilitáció után egyszer csak tud járni, rendeltetésszerűen tudja használni a végtagjait, egy egészséges testen lévő fejjel gondolkodik. Egy egészséges testben, ami nem az övé. Ami nem veleszületett, amit 30 akárhány év után kellene „belaknia”. Szerintem képtelenség. Mert egy komplett porhüvely nem ugyanaz, mint egy „vendégmáj” vagy akár egy szív, amelyet befogad a szervezet. Egy újonnan kapott test teljes egészében idegen. Nem kiegészített alkatrészekkel jobbított, hanem teljesen más, mint amihez szokott. Más keze, más lába, más hasa, más feneke, más alkata, más ember lenyomata.

Persze, lehet azt mondani, hogy én könnyen beszélek, mert megvan mindenem, és nem kell a leghajmeresztőbb kísérletbe is belekapaszkodnom, ami egy sorvadó testbe zárt ép elmét megmenthet a hamarosan bekövetkező végtől.

Mégis azt mondom, lehet akármilyen újszerű, tudományosan igazolt és világszenzációval felérő kísérlet a jövő évben esedékes fejátültetés, mégiscsak figyelmen kívül hagyják azt a felfoghatatlan, láthatatlan, érzékelhetetlen pluszt, ami az ember emberré, egyszerivé és megismételhetetlenné teszi. Nem tudom, mi az, de hogy önmagunkon túlmutató, ép ésszel fel nem fogható, viszont nagyon is létező, az biztos.

Mindezzel együtt azt kívánom, hogy sikerüljön a műtét, mert még most, így az írás végén is azt érzem, nem tudom, mit gondolok igazán…