Az a típus vagyok, akinek biztosan a fejére esik a tégla, amit ledobnak. Így jártam a busszal is. Pár futó lépés kellett volna, hogy felszálljak, így szaporáztam a lépteim. De bárhogy igyekeztem, jeleztem a kezeimmel a sofőrnek, ő kegyetlenül elhajtott. Miért is várna meg?!

- Ez is csak egy szerencsétlen, aki a hidegben kapálózik! Megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is! - gondolhatta magában.

- Sebaj - győzködtem magam. Várok. Mi mást tehetnék?!

Körülnéztem. Minden csupa szemét és kosz, összefirkált hirdetések.

Az emberek újra gyülekeztek szomorúan, fásultan. Együtt vártunk türelemmel, mint egy összetartó család. Ahogy a türelem fogyott, úgy kerültek elő a cigarettás dobozok, fittyet hányva a tényre, hogy a megállóban lévő dohányzást a törvény bünteti.

- Ez nekünk jár. 350 Ft-os vonaljegy és kimaradt járatok mellett – védte meg az igazát egy férfi sorstársával szemben.

Félórányi várakozás után megláttam a nyöszörgő, csigalassú „megváltást”. Ahogy közeledett, úgy tudatosult bennem, hogy nem felszállni, hanem leszállni lesz megváltás, feltéve, ha felférek a járműre. A szegény, öreg busz alig haladt, mert egy kisebb kerület nyomorgott rajta.

Némi harc árán felerőltettem magam a legalsó lépcsőre. A feszültségtől harapni lehetett a levegőt. Mindenki a másikat hibáztatta mindenért. Valahogy én nem. Magammal és a gondolataimmal voltam elfoglalva, valamint a drága bőrcsizmámmal, amin az ajtó maradandó nyomott hagyott egy mély karcolás formájában.

Néhány perc múlva a testem elzsibbadt, mindenem sajgott, csak a nyakam tudtam forgatni. Épp levegőért kapkodva fordítottam a fejem az ablak felé, mikor megláttam a vállalat szlogenjét: BKV - Önnek jár. Hát persze.

Ha nekünk jár, ha értünk van, vajon miért zakatolt egész úton a fejemben Dante Pokol című művének elhíresült idézete, kicsit másképp: „Ki ide fellépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Szabó Judit