Az élet sokakkal nem bánik kesztyűs kézzel, vannak azonban olyanok, akik nem engedik, hogy a problémák leteperjék őket, kezükbe veszik az irányítást és csak azért is felállnak a padlóról, sőt jól érzik magukat. Ilyen a 42 éves Betti is. Egy életmódtanácsadó tanfolyamon találkoztunk. Már ott és akkor érződött, hogy tele van energiával, pörög, élvezi az életet. Eleinte már-már irigyeltem a vidámságát, ám amikor elkezdtünk beszélgetni, kiderült, az élete nem hogy nem volt könnyű, hanem olyan komoly buktatókon kellett átvergődnie magát, amelyekbe sokan beleroppannak, ő azonban megtalálta a kiegyensúlyozott élet titkát.

Bettiék hárman vannak testvérek, nehéz gyerekkoruk volt.

„Átlagos magyar családként éltük az életünket. Nem voltak anyagi problémáink, szinte minden hétvégén Balatonra jártunk, autónk is volt, ami ekkor még nem tűnt olyan természetesnek. A testvéreimmel jól kijöttünk, mivel egymásra voltunk utalva, édesapánk szigorúsága miatt soha nem játszhattunk másokkal, nem mehettünk le a játszótérre, pedig a ház tele volt velünk egykorú gyerekekkel. Nehezen tudtuk elviselni az otthoni balhékat. Miután a testvéreim is oviba kerültek, anyukám felszolgálóként helyezkedett el. Apám nem szerette anyám munkáját, féltékeny volt mindenkire, állandóan veszekedett. Talán itt kezdődtek a folyamatos megalázások, bántalmazások, már nem csak anyámon töltötte ki a dühét, hanem rajtam és az öcsémen is. Az állandó féltékenység miatt anyám hamar otthagyta a munkahelyét. A háztartást én láttam el, rendeztem a testvéreimet, tanultam velük, szülőértekezletekre, fogadóórákra jártam. Nem mehettünk sehova, se iskola után a játszótérre, se osztálykirándulásra. Szerettem volna karatézni, de nem lehetett. Táncolni sem mehettem, a mozi szóba sem jöhetett, szakkörbe sem iratkozhattam be. Iskola után irány haza! Mindig be voltunk zárva, amikor földrengés volt a térségünkben, akkor is dolgoztak a szüleink, mi pedig az erkélyen néztük, hogy mindenki megy le a ház elé, mi meg nem tudunk menekülni. A szomszédok segítettek kijutni, feltörték az ajtót. Amikor hazajöttek apámék, és a szomszédok számon kérték a szüleimet, még apámnak állt feljebb, miért szólnak bele a mi dolgunkba, majd jól elvert minket sorban.

Állandó rettegésben éltünk, mindig azon gondolkoztunk, hogy apánk „éppen mibe köt bele, ma miért kapunk verést?!” Mindig akkor bántott, amikor éppen „nagylány” lettem. A szomszédok már nem tudták elviselni az állandó balhékat, mégsem történt semmi, hiszen abban az időben még más törvények voltak, nem igazán működött a családon belüli erőszak elleni védelem.

Egy nap Betti úgy döntött, megpróbálja megmenti testvéreit és saját magát.

Az iskolában tudtak mindent, vagy legalábbis sejtették, de mégsem intézkedtek. 14 éves koromban már nem bírtam tovább az állandó brutalitást, és egy napon iskola helyett bementem a gyámügyi hivatalba és feljelentettem a szüleimet. Kijöttek vizsgálódni, mindenki alátámasztotta az állításomat, de akkoriban más rendszer volt Magyarországon... Apám munkahelyére is elmentek, ám mivel ott csupa jót mondtak róla, megkapta a kiváló dolgozó címet is, ezért a gyámügy nem intézkedett. Anyám egyszer próbált elválni, de apám mindent megígért, körülbelül két hónapig normálisan viselkedett, aztán visszatért minden a „megszokott kerékvágásba”. Egy helyen, az anyai nagyszüleinknél éreztük magunkat biztonságban, ezért nagyon örültünk, amikor náluk lehettünk.

Bettit nemcsak édesapja bántotta.

Körülbelül tizenkét éves voltam, a dédszüleinknél töltöttünk néhány napot. Egy nap arra ébredtem, hogy a dédpapa „azt” csinálja velem. Elmeséltem a szüleimnek, de ahelyett, hogy hittek volna nekem, apám jól elvert, mondván, hogy merek ilyet kitalálni.

Amikor nem tanulhatod azt, amit szeretnél.

Mivel jó jegyeim voltak, válogathattam a továbbtanulási lehetőségek között, de sajnos nem oda jelentkezhettem ahova szerettem volna. Fodrász nem lehettem, mert azok „ribancok”, Tapolcára, a Postaforgalmi Szakközépiskolába is szívesen jelentkeztem volna, de oda sem mehettem, mert akkor kollégiumban kellett volna laknom, és ott is „ribanccá váltam volna”. Gyors- és gépírónak is szívesen tanultam volna, de hát az is ütközött apám felfogásával. Így beírattak a helyi gimnáziumba. Annyira ki voltam készülve idegileg az otthoni megaláztatásoktól, hogy minden pénteken az iskolaorvoshoz kellett mennem. Romlott a tanulmányi eredményem, nem motivált semmi. Utáltam a testnevelés órát, mert nem mertem levetkőzni az osztálytársaim előtt, szégyelltem, hogy meglátják a hátamat, ami mindig szíjjal hasított volt. Lustává váltam. Annyira kikészültem, hogy behívatták a szüleimet, de minden fontosabb volt nekik, mint hogy bemenjenek. Az osztályfőnököm beszélt az igazgató úrnak rólam és a problémáimról, így a pedagógusok kijöttek hozzánk családlátogatásra. Apám inkább a kocsmába ment, nem akart velük találkozni. Mikor hazajött, anyám elmesélte, hogy mi volt, és hogy jó lenne, ha odafigyelnének ránk. Erre apám megint jól megvert.

Bettit átvették egy szakmunkásképzőbe, közben otthon egyre durvább volt az élet.

Nem bírtam tovább, ismét elszöktem a gyámhatóságra, bepanaszolni apámat. Behívatták a szüleimet, apám őrjöngött, üvöltött. Felszólították, hogy fejezze be ezt a viselkedést, mert rendőrt hívnak. Nagy nehezen lehiggadt. Hosszú beszélgetések után megszületett a döntés: hétköznap a helyi kollégiumban lakhatok, hétvégén pedig anyukám munkahelyének egyik üresen álló lakásában. Anyám titokban etetett. Ezek után még egyszer hazaköltöztem, de megint elszöktem, végül az akkori barátom nagymamájának gondnoksága alá helyeztek. Végre találkozhattam a barátaimmal, bármikor feljöhettek, elmehettünk moziba, buliba, élhettük a fiatalok „gondtalan életét”. Tornaórán még mindig nem mertem levetkőzni, a gátlásaim nem akartak szűnni. Furcsa volt, hogy szabad vagyok, „bármit tehetek”. Ilyen élet csak titkos álmaimban szerepelt! Mindent megkaptam a nevelőszüleimtől, Ausztriába jártunk (nevelőapám ott dolgozott), többször meglátogattuk. Gyerekükként szerettek. Bármilyen furcsán hangzik is, nehéz volt elfogadni ezt a sok szeretetet. Nem tudtam feldolgozni a múltamat, kéthetente pszichológushoz jártam. Közben munkát kerestem és rendben tartottam a háztartást.

Közben Betti elkezdett dolgozni, megismerte a férjét, és két fiúnak adott életet. A megpróbáltatásoknak még itt sem lett vége. Meglett az első házuk, de csak devizahitelből tudták megvásárolni. És egy komoly betegséggel is meg kellett küzdeniük.

7.500.000 forint svájci frankos hitelbe vágtunk bele. Miénk lett álmaink kis családi háza. De vissza kellett mennem dolgozni, mert minden fillérre szükségünk volt. Váltott műszakban dolgoztunk a férjemmel, ha kellett, túlóráztunk, hogy meg tudjunk élni. Egy-másfél évig minden szépen ment. Aztán megtörtént, amit álmomban sem gondoltam volna: 60 ezerről 140 ezerre emelkedett a törlesztőrészletünk. Másfél év után nem tudtuk fizetni. BAR-listára kerültünk, próbáltunk intézkedni, felkerestük a különböző hivatalokat is. Állandóan ideges, feszült voltam. Egyszer idegösszeomlást kaptam, a gyerekem szeme láttára ájultam el. Elkezdtem hízni, amúgy sem voltam egy vékony típus, de akkor 25 kilót felszedtem. Az orvosom azt mondta: Beatrix, nincs mese, vagy feláll, vagy meghal. Nincs más kiút! A gyerekeket fel kell nevelni és magának is élni kell! Amikor hazafele mentem, nagyon el voltam keseredve, sírdogáltam. Egyszer csak megszólított egy nő, nincs-e kedvem egy játékban részt venni. Azt gondoltam, miért is ne. Ennek köszönhetően ma már wellness- és szépségtanácsadó vagyok. Elmondhatom, hogy a munkám a hobbim, ráadásul komoly eredményeket is elérek, hiszen országos szinten az elsők között vagyok, több kitüntetést is kaptam, arany top forgalmazó lettem. Ma már rubint fokozatú forgalmazó vagyok, a 30 000 ezer szépségtanácsadóból országosan első.

De a sikereim előtt még komoly megpróbáltatások értek. Elmentem az éves nőgyógyászati szűrésre, ahol kiderült, nőgyógyászati daganatom van. Megint összeomlottam, de az orvosom megnyugtatott, hogy meg tudok gyógyulni. Életmódváltást és sportot javasolt.

Jött az életmódváltás.

Én, aki utáltam a tornaórákat, elkezdtem futni, egy hét alatt eljutottam az egy kilométerig. Szépen, fokozatosan emeltem a távokat. Új, egészséges étrendet alakítottam ki, és elkezdtem vitaminokat szedni. Két év alatt 25 kilótól szabadultam meg és a daganatom is eltűnt. Közben eljutottam odáig, hogy a közérzetem is sokkal jobb volt, jobban tudtam kezelni az anyagi problémákat, a családi dolgokat, közben ugyanúgy túlóráztam, másodállást vállaltam, és rájöttem, hogy nekem nem elég az, hogy csak magamban futkározzak, több kell. A kollégáim, főnökeim, a környezetem is felfigyelt az óriási változásra, egyre többen jönnek és kérnek tanácsot abban, hogyan tudják pozitív irányba változtatni az életüket. Közben találkoztam egy ismerősömmel, aki elhívott egy versenyre, ahol tíz kilométert kellett megtenni. Mire feleszméltem, már száguldottam, a korosztályomban második helyezést értem el. Másfél év alatt több éremmel jöttem haza, most már heti szinten járok kisebb-nagyobb versenyekre. De nemcsak simán futok, a Spartan Race-n is kétszer teljesíttetem a távot, sikerrel. Az esőben, mocsárban rendezett hegyi futások akkora löketet és energiát adnak, hogy elmondani nem lehet. Eleinte a férjem nem nagyon szerette, hogy ilyen sokat futok, ráadásul ez a sok probléma megviselte a házasságunkat is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Amikor azonban a férjem elkísért egy Spartan Race-re, bocsánatot kért tőlem, ugyanis ott szembesült vele, hogy nekem ez mit jelent, és milyen energiákat, erőket szabadít fel bennem. Amikor tud, eljön velem, és most már néha ő is indul. Az egész családom sportol. Az életmódváltáson kívül sokat segített a reiki és a hipnózis is abban, hogy rendbe tegyem a múltamat és megváltoztassam a gondolkodásom. Soha ne várjuk meg, míg megtörténik a baj, bár nekem lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy megtaláljam azt, aki és ami én vagyok, ami segít a nehéz időszakokban, abban, hogy tudjak továbblépni és soha ne adjam fel. Ezt próbálom továbbadni az embereknek.

Betti megbocsátott, nem haragszik senkire és vallja, a változás nem kötött sem időhöz, sem korhoz. Nagy vágya, hogy megszerzett tapasztalatait továbbadja, és életmód-tanácsadással segítsen másokon. Hogy megmutassa mindenkinek, mit ad a mozgás, milyen ételekkel és vitaminokkal tartható fenn az egészség és a jó közérzet, valamint szeretné a benne rejlő energiákkal támogatni a hozzá fordulókat. Szerinte soha nem szabad lemondani az álmainkról, ugyanis úgy gondolja, nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Örök harcosnak vallja magát, aki szerint, ha kérjük és teszünk is érte, minden megadatik.