Hogyan dolgozunk fel egy-egy veszteséget? Tudunk-e ma még egyáltalán gyászolni?  Mit bánnak meg általában a haldoklók az életükkel kapcsolatban? - ezekre a kérdésekre kaptunk választ Bálint Csilla gyásztanácsadótól, aki a Napfogyatkozás Egyesület munkatársa. A szervezet célja, hogy a társadalom számára közelebb hozzák a halál és a gyász témáját. Ami sajnos a veronai buszbaleset miatt nagyon aktuális.

IgenÉlet: Az országot szinte egy emberként rázta meg a tizenhat életet követelő tragédia. Mit gondolunk mi, magyarok a halálról?

Bálint Csilla: Sajnos egyre kevésbé szeretnénk foglalkozni vele. Átvettük azt a szemléletmódot, hogy a sikerességünkhöz nem tartozik hozzá a halál, ezért szeretnénk minél messzebbre kerülni, nem tudomást venni róla. Szomorúság és öröm is egyben, hogy egyre többen szólalnak fel annak érdekében, hogy ezzel foglalkozni kell. Például a szervezetünk, a Napfogyatkozás Egyesület többek között abban segít, hogy közelebb kerüljünk az egész témához. Fontos, hiszen előbb-utóbb mindannyiunkkal meg fog történni, illetve mindannyian élünk át gyászfolyamatokat egy-egy veszteségünk során.

IÉ.: Azt mondta, nem tartozik hozzá a sikerességünkhöz a halál. Ez mit jelent pontosan?

B.Cs.: Azt, hogy ügyesnek, diplomásnak, ránctalannak kell lennünk és folyamatosan sikeresnek kell mutatnunk magunkat. Ehhez nem tartozik hozzá, hogy egyszer csúnyák, betegek, öregek, szomorúak leszünk. Ha ma elmegyünk egy temetésre, nem azt látjuk, hogy sírnak a gyászolók, hanem azt, hogy rezzenéstelen arccal állnak ott napszemüvegben, eltakarva valódi érzelmeiket. A negatív érzéseinket sem fejezzük ki, mert azt sugallja minden, hogy légy boldog, mosolyogj. A reklámok azt közvetítik, hogy ez az élet. Nincs ezzel bajom, hiszen én is szeretem a vidámságot, de az élet nem feltétlenül csak ennyi.

IÉ.: A Buddhista Főiskola előtt találkoztunk, hiszen itt tanul. A buddhizmus mit gondol a halálról?

B.Cs.: Buddha tanításainak alapja a mulandóság és ennek, valamint az ebből fakadó szenvedésnek a megértése. A mulandóságban ugyanis benne van az is, hogy el kell veszítenünk olyan dolgokat, amelyeket szeretünk, azonban az elmúlás nemcsak szomorúság, hanem öröm is, hiszen ugyanúgy a rossznak is vége lesz egyszer. A mulandóság minden pillanatra vonatkozik, a jóra és a rosszra is. Szeretnénk megtartani a szép, kellemes pillanatokat – ez is szenvedés; szeretnénk gyorsan elmulasztani a kellemetlen, fájdalmas tapasztalatainkat – ez is szenvedés. Ha megfigyeljük az érzéseket kicsit távolabbról (vannak ilyen pillanataink), sok mindent megérthetünk magukból és a világunkból. Ez fejlődéshez vezet. Ezt kellene az életünk középpontjába helyezni, sok-sok gyakorlással.

IÉ.: Mindenki szembenéz a halállal. Fel lehet rá készülni?

B.Cs.: Azt gondolom, hogy igen. Akkor, ha ezt vizsgálom, figyelem, ha mindent folyamatában látok. Hiszen megszületünk, van egy életünk, amelyet nagy örömmel fogadunk és természetesnek tartunk, de tudomásul kell venni, hogy van egy mulandóságunk, halálunk is. Ha foglalkozok vele nap mint nap, akkor közelebb tudom hozni magamhoz a témát. A haldoklóknak nagyon nehéz, bánjunk vele finoman, kísérjük azzal a hittel, amivel élt. Soha ne adjunk új szemléletmódot az eltávozónak, abban kell segíteni őt, amiben leélte az életét, nem akkor kell új dolgokkal terhelni! Ha valaki tudatosan élt, naponta feloldotta a dühét, rendezte az emberi kapcsolatait, akkor nem kell lezáratlanságot hagynia maga után. A haldoklók sokszor elmondják, hogy mi az, amit megbántak az életben. Ilyenkor mindig az emberi kapcsolatok és a kommunikáció kerülnek előtérbe. Ezt kellene már most tudatosítanunk és beépítenünk a hétköznapjainkba. Már a kisgyermekekben egyfajta szemléletmódot alakíthatunk ki, hogy olyan életet tudjanak felépíteni, amiben ez a látásmód benne van. Ma már nincs az elmúlással kapcsolatos tanításunk, a kereszténységet elvetettük, templomba alig járunk, már nem olyan divatos, mint 50 vagy 100 évvel ezelőtt. A spirituális gyökereinkkel is elveszítettük a kapcsolatot. Pedig nemcsak egy testből állunk, hanem a test-lélek-szellem hármasából. A világ ennek ellenére a külsőségekben megfogható dolgokban próbál utat mutatni.

IÉ.: Ez a hozzáállás az érzelmeink elfojtását, elrejtését eredményezheti. Ma már instant megoldásokra van szükségünk, az elmúlás miatt érzett fájdalmunk azonban nem egy pillanatig tart. Tudunk ma még gyászolni egyáltalán?

B.Cs.: Nemrég volt egy képzésünk, ahol dr. Piling János mesélte el, hogy például a cigány kultúrában nem változott az, ahogyan kísérik a haldoklót és siratják a halottat. Nálunk ez már hiányzik. Régen nekünk is voltak rítusaink, melyekben elmélyedhettünk, együtt lehettünk eltávozó szerettünkkel. Sőt megélhettük, kifejezhettük az érzéseinket együtt a családdal, barátokkal (halotti tort ülhettünk, emlékezhettünk, átdolgozhattunk a fájdalmunkat), a haldokló otthon haldoklott. Ma már mind a születés, mind az elmúlás kikerült az otthonokból. Régen egy házban több generáció lakott, akkor ez természetes része volt az életnek. A gyerekek látták, ahogy megöregszenek a nagy-, illetve dédszülők, látták, amikor meghaltak, látták, ahogy a halottat mosdatták és öltöztették. Nem voltak kizárva ezekből a természetes folyamatokból. Ugyanúgy, ahogy ott voltak egy-egy kicsi megszületésénél is. A születés, a halál és a gyász az élet szerves része, azonban mi ezt már nem annak tapasztaljuk. Sokan nem is a szeretteik körében halnak meg, hanem idegen emberek között, idegen környezetben. Azt gondolom, mindannyiunk életét megnehezíti, ha elszakadunk a természetes folyamatainktól.

IÉ.: Mindenki gyászol?

B.Cs.: Igen. Az elfojtás és a késleltetés is megjelenhet a gyászban, ugyanis sokszor az adott személynek egy visszaigazolás hiányzik, hogy maga a gyász – amit éppen megél - normális. Mindent szeretnénk kisminkelni, valahová elrejteni, láthatatlanná tenni, eltüntetni. Sokan azt sem tudják, hogy meddig gyászolhatnak. Régen ennek keretet adtak a szokások például, egy közeli hozzátartozó elsiratása egy évig tartott. Erre voltak szavaink, rítusaink, szokásaink, például gyászruhát vettünk fel, ezzel is jelezve a külvilágnak, hogy más tudatállapotban vagyunk. Kifejezhettük, hogy „velünk most egy kicsit másképp bánjatok”.

IÉ.: Hiányzik ez a folyamat?

B.Cs.: Nagyon. Ugyanis az elfojtás egy idő után valamilyen utat törhet magának az életünkben. Lehet, hogy később jön elő és akkor már nem is tudjuk, hogy az adott betegség például miért történik. Korábban egy magánklinikán dolgoztam, ahova bejött egy hölgy azzal a problémával, hogy nem tud tömegközlekedési eszközön utazni, a lánya viszi ide-oda már 20 éve. Kiderült, hogy két évtizeddel ezelőtt meghalt az édesanyja, és nem tudta feldolgozni. Találkoztam olyan hölggyel is, aki csúnya bőrtünetekkel jött hozzánk; kiderült, hogy a 20 hetes babáját spontán vetéléssel megszülte otthon, bementek a kórházba, ahol azt mondták neki, hogy „nem volt ez még ember”. Nem tudta feldolgozni a veszteséget, mert azt a jelzést kapta, hogy a babája „nem volt még ember”, ezért nem is kell vele foglalkozni. Nyilván pszichésen egy olyan sokkhatás alá került, ami valahol testi tünetek formájában jelent meg, a bőrproblémájával pedig már foglalkozott, hiszen abban manifesztálódott egy lelki folyamat. Itt az elmaradt gyász tudatosítása, majd megélése hozott valódi gyógyulást.

IÉ.: Mi mit tehetünk magunkért ilyen veszteséghelyzetben, hogy elkerüljük a hasonló szituációkat?

B.Cs.: Azt gondolom, hogy az érzéseinket meg kell élni, ne akarjuk megúszni a fájdalmat. Mindennek ideje van, a gyásznak is. Nem biztos, hogy segítségre van szüksége valakinek, aki éppen egy nehéz időszakon megy keresztül, hiszen ez egy természetes folyamat. Volt, aki két héttel a gyermeke halála után jött el hozzánk, azonban két hét semmi egy ilyen veszteség után, nemhogy hetekre vagy hónapokra, hanem évekre van szükség ennek feldolgozásához, ugyanis mérhetetlen szenvedés egy gyermek elvesztése. Természetesen kérhetünk segítséget, olvashatunk, beszélgethetünk róla, vagy akár elkezdhetünk egy olyan önsegítő csoportba járni, ahol hasonló veszteséget átéltek vannak. Ennek hihetetlen jó hatása tud lenni.

IÉ.: Sokszor nem vesszük észre, de benne ragadunk egy folyamatban. Honnan tudjuk, hogy elakadtunk?

B.Cs.: A gyász első időszakának van egy intenzitása, ami akkor sem jelent problémát, ha ez akár fél évig is eltart. Az már gyanús, ha valaki tíz év után is minden nap kijár a temetőbe. Azonban, ha mindezek mellett is tudja vezetni az életét, akkor engedni kell, ha nem kér segítséget.

IÉ.: Egy gyásztanácsadó miben tud segíteni?

B.Cs.: Kísérésben és információ adásban. A saját tapasztalatom szerint, lehet, hogy a gyászolónak csak arra a megerősítésre van szüksége, hogy elmondjuk neki, teljesen normális, amilyen állapotban van. Az egyesületünk csoportokat is indít, ahol az emberek tematikus beszélgetéseken keresztül megoszthatják egymással a fájdalmukat. Néha a család kifárad, vagy ők is gyászolnak, nem tudják a másik terhét is vinni, ilyenkor jól jön egy „kívülálló”, aki csak ott van és meghallgat. A kibeszélés is átdolgozást jelent, ami már kint van, azt nem kell tovább cipelni. Mi leginkább kísérünk, de vannak módszereink is, amivel tudunk segíteni. Például, ha a gyászoló ambivalens kapcsolatban volt az elhunyttal, akkor először a bűntudatot kell feloldani, csak utána tud elindulni a feldolgozás.

IÉ.: Laikusként azt képzelhetjük, hogy a fiatalok, idősek, nők és férfiak másképp gyászolnak. A szakember, hogy látja, van különbség?

B.Cs.: Mi nem különböztetünk meg gyászfolyamatot, de nyilván másképp zajlik a különböző nemek és korok esetében. A férfiaknak „állniuk kell a sarat”, nem mutatják ki az érzéseiket, nem vonulhatnak el hetekre, hónapokra a világtól, ahogy egy anyuka például. Egy férfitől azt várjuk, hogy támasza legyen a nőnek, és ez borzasztóan nehéz. A különböző korú gyermekek is másként gyászolnak, mint a felnőttek.

IÉ.: Gyászolni nem csak halállal kapcsolatban szoktunk, hanem különböző élethelyzetek miatt is. Ezek a szituációk is olyan fájdalmat jelentenek, mint az, ha elvtávozik egy szerettünk?

B.Cs.: Számos területe van a gyásznak, például a válás is ilyen. Ott néha még sokkal nehezebb a folyamat, mert a másik fél él és még boldog is. Válási gyásszal kapcsolatban is léteznek csoportok. Ezeknek az átdolgozásoknak hatalmas a jelentősége. Fontos, hogy mit viszünk tovább a házasságunkból, hogy tudjuk rendezni a kapcsolatunk azzal, aki egykor az életünk része volt, úgy, hogy esetleg ő már jól érzi magát, miközben én még siratom a veszteséget. Vagy bűntudatom van, és azt hordozom. De például egy költözés gyásza is lehet éltre szóló folyamat, ha például sokat költözik a család, vagy egy nagyon fontos kapcsolat a költözéssel megszakad.

IÉ.: A gyász és a halál legnagyobb kutatója Polcz Alaine volt, a Napfogyatkozás Egyesület az ő szellemi örökségére épült. Mi áll az Önök tevékenységének a középpontjában?

B.Cs.: Az a célunk, hogy a társadalom számára közelebb hozzuk a halál és a gyász témáját. A fő tevékenységünk az oktatás és az ismeretterjesztés, szeretnénk segíteni azok munkáját, akik gyászolókkal is kapcsolatba kerülnek, például orvosok, pszichológusok, pedagógusok, szociális munkások és más segítő foglalkozásúak, de érdeklődő laikusok számára is nyitottak a képzéseink, programjaink. Olyan képzéseket adunk számukra, amelyek elvégzése után hatékony eszközök kerülnek a kezükbe annak érdekében, hogy ne kelljen tehetetlenül és tanácstalanul állniuk a támasznyújtásban. Egyre többen fordulnak hozzánk azzal, hogy megtanulják, hogyan tudnak viszonyulni egy ilyen helyzethez, hogyan kommunikáljanak a haldoklóval vagy a hozzátartozóival. Ezen kívül arra törekszünk, hogy ingyenes önsegítő csoportok működhessenek országszerte és határon túl is. Polcz Alaine komoly feladat elé állított minket, hiszen amellett, hogy kitűnő szakember volt, teljes lélekkel fordult a páciensei felé.

Bővebben a www.gyaszportal.hu oldalon tájékozódhattok.

(Fotók: Béli Balázs)

(Cikkünk 2017. január 23-án jelent meg.)