Vajda János: Székesfehérvárott

(Aug. 11. 1869.)

 Hát ez ama hely, aholott

 Az Árpádok laktak?

 Ez a hamva leviharzott

 Nyolc, kilenc századnak?

 Valóban, az ős nagyságnak

 Itt még romja sincsen.

 Képe a mulandóságnak!

 Hamu és por minden.

 Elnézek a pusztaságon,

 Ez utcákon végig.

 Régi dicsőségnek - látom -

 Csak a búja él itt.

 És mint a hű méh sokáig

 Ama lomb körül jár,

 Honnan a raj anyja pedig

 Régen elszállott már:

 Úgy a rege jár e tájon,

 Mult idők regéje;

 Alig érthető immáron

 Annak is igéje.

 Csak a késő honfi-bánat

 Érti még panaszát,

 Midőn a bús éjszakákat

 Együtt átvirrasztják.

 És egymás karján bejárják

 Az egész vidéket;

 És egymásnak mutogatják,

 Hogy itt mik történtek.

 Itten állott az Elsőnek

 Apostoli trónja;

 Jeruzsálemi Endrének

Itt a koporsója.

 Ős dicsőség, ősi nagyság

 Kezdete és vége!

 Itt minden füszál, kő, virág

 Régi szent ereklye.

Hol e ködös szentegyház van,

 Lépdele Szent László,

 Aranyos hímes palástban,

 Körüle sok zászló.

 Felhő árnya, szél zugása,

 Csörgése az érnek,

 Csöndes, méla siratása

 Elmult szép időknek.

 E hallgatag utcákon itt

 Nagy árnyékok járnak;

 A harangok nevét zengik

 Szent István királynak.

Ezek a fák, melyek itten

 Búsan hajladoznak,

 Hogy elmúlik végre minden!

 Arról álmodoznak.

Nagy királyok széke hajdan

 Ős Alba Regia.

 Kegyeletes emlék mostan,

 Hamvadó múmia.

 Itt e vén torony előttem

 Már inog is, látszik;

 Egy sóhajtás még belőlem -

S a fejemre omlik...