Szabó Lőrinc: Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével

 kihímezte a réteket.

 Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

 jó reggelt, virágok, füvek!

 Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,

 minden virágnak köszönök,

 látogatóban vagyok én itt

 ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,

 minden szép, minden érdekel.

 Pedig tegnap, szombaton este,

 de szomorún aludtam el!

 Egész nap pénz után szaladtam,

 a remény, mint a nap, fogyott.

 Mi lesz? - kérdeztem és gyülöltem,

 ami jön, a vasárnapot:

 míg volt remény, mindent gyülöltem,

 és nem jött pénz, és este lett.

 Aztán az éj ezer virággal

 hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,

 ünnep van, pénz nem lesz ma se,

 nézem, hogy ring sárgán a zöldben

 a gyermekláncfű tengere,

 nézem a felhőt, lent a csárdát,

 a hátán hempergő csikót,

 s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,

 hogy viszi nagy hasát a pók,

 és letelepszem és az erdő

 mint zöld város tolong körül,

 s kívül az emberi világon,

 minden társadalmon kivül,

 túl kötelességen s reményen

 egészen jól érzem magam:

 holnapig már nincs mit csinálni,

 örülök annak, ami van.

 Egész nap pénz után szaladtam,

 hajszolt és megcsalt a remény:

 reménytelenül, megnyugodva

 heverek a tisztás gyepén,

 és oly jó ez a felelőtlen,

 embertelen semmittevés,

 hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő

 s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, - de mire kimondom,

 már tűnik is a fájdalom,

 nincs tegnap, nincs igazi holnap

 ezen a gyönyörű napon, -

s egyszerre, boldogan, felugrom,

 hogyne! hisz már érezni, hogy

 lassankint vers lett a panaszból,

 amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!

 Rendben van! És megyek tovább:

 Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, gyönyörű világ!