Rakovszky Zsuzsa: A Kettő és az Egy

 Kezdetben ott állt a világ és köztem.

Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,

hogy tőle kapja a bögre, a kisszék,

a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.

Amikor elment, a hóba, a szélbe,

sírva kitett a világ küszöbére.

Később úgy jött, mint kedves fiatal nő,

ember-alakban, éppen ahogy illő.

De a Mindenség rejtjele, az arca

mindent ígért, bár ő nem is akarta.

A kozmoszt gyönge vállaira raktam,

sokallta, elment, magamra maradtam.

Most pilleként itt repdes a szememben

pillám mögött, és nem hagyhat el engem.

Most látom csak: az abroszból, a tálból,

a falból is az ő léte világol.

Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.

Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.