Lator László: Régi Fénykép

Fejük körül forog a fényes ünnep.

Beleolvadnak és elkülönülnek.

Még kortalanok mind a ketten.

Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek

abban a szinte észrevehetetlen,

megnyíló-összezáruló közegben.

Benépesül megint az elhagyott part.

A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-

ligetek, füzek közt futó folyónál

külön-külön s egymásban is ragyognak.

Villámok kékes koronája lángol

hajuk július végi viharából.

Tökéletes a célszerű vázra

a már bevégzett s még kezdeti formák

ráépülése, alkalmazkodása,

ahogy a félig rejtett célú tervek

szerint behorpadnak, kitelnek,

funkcióikat~gyakorolják.

De azért mégis az a legszebb,

hogy ebben a tündökletes, hibátlan,

olyannyira nekik való világban

úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,

úgy lélegeznek, töltekeznek,

együgyű bizodalommal magukban –

Egyetlen ízük sem játszotta el még

az adakozó könnyű kedvű isten

rövid határidőre nyert kegyelmét.