Kosztolányi Dezső: Nők

 Nem kamasz-szerelem kis hevületében

 beszélek.

 Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól

 vallok,

 nők, rokonaim.

 Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,

 mint senki más

 s szeretlek is benneteket.

 Zavarosak, mint én,

 termékenyek, mint én,

 zavaros források, melyekből aranyat mostam,

 igazi aranyat.

 Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

 de igazabbak

 a meddő gondolatnál,

 a büszke hazugnál,

 a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

 Hová is futhatnék én,

 kócos fejemmel,

 költészetemmel,

 rettenetesen-cikázó tétovaságommal,

 ha nem lennétek ti,

 megértők, megbocsátók,

 elvtelen szentek,

 jámbor pogányok,

 bizonytalan jók,

 valóság hű sáfárjai.

 Ha varrtok, vagy vajat mértek,

 kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel

 s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,

 fölkacagott az örömtől, hogy vagytok

 s én is vagyok, mellettetek.

 Hozzátok kötözött engem a végzet,

 örökkévalóan,

 köldökzsinórral, azután a vágyak

 eleven kötelével,

 hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé

 s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

 Nem egy, hanem mindegyik.

 Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

 mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.