Gulyás Pál: Meggyfabot

Van nekem egy öreg botom, 
piros botom, meggyfabotom. 
Kérge itt-ott föl van törve, 
de én mégis szeretem,
s ha leesik a pokolba, 
még ott is felkeresem.

Bûvös ez a meggyfabot, 
mindig üde-illatos.
A szobámba nem kell virág, 
ez a bot a virágom.
De hogyha ütni kell vele, 
egykettõ végigvágom 
rakoncátlan fiamon
vagy néhány rossz inason. 
Az ördögöt is kiverném 
ezzel a meggyfabottal, 
megküzdenék vele én a 
hétfejû sárkányokkal! 
Pedig oly csöndes, szelíd, 
árasztja illatait...

Ő is kicsi fácska volt, 
hajlékony zöld ága volt, 
a sötét éj védte õt, 
mint az alvó csecsemõt.

Sokszor arra gondolok:
milyen csúf, fukar dolog
itt tartani benn a meggyfát, 
botcsinálni belõle!
Hogyha ver a sûrû éjfél, 
kiviszem az erdõre, 
ledugom a nedves földbe, 
ott, ahol a levelek 
szenderegnek összehajtva, 
aztán így esedezek: 
Szellő, segíts!
Táltos, nyeríts! 
Angyalok, angyalok, 
halljátok meg az imát 
s adjatok rá zöld ruhát!