Alphonse de Lamartine: Magány

E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:

alkonyat idején gyakran merengek itt:

borús tekintetem végigszáll a vidéken,

s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,

s a párás messzeség ködébe vész amott;

odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,

s ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,

még búcsúsugarat villant az alkonyat;

foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,

fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó

dallam csendül; megáll a vándor és figyel,

amíg a falusi, áhitatos harangszó

egybesimul az est végső neszeivel.

De sivatag szivem közönyében nem ébred

e meghitt képeken se derű, se remény;

úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:

nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben

s száll déltől északig, kelettől nyugatig,

hiába fürdik a hullámzó végtelenben:

számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és a várak?

Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.

Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:

ha benne ő nem él, halott világ a táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:

egykedvűn követem, amerre íve tér:

ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:

olyan mindegy! Szivem tőle már mit se kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:

csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem;

ragyoghat a világ fénye bolygó tüzében:

mindenség! kincseid nem kellenek nekem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe

amaz igazi nap árasztja sugarát,

mulandó testem unt porhüvelyét levetve

megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhitott forráson ittasodva

meglelném újra a boldogságot s gyönyört

s az eszményt, akiért sóvárgok szomjuhozva,

s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,

miért is nem lehet száguldanom feléd!

Mért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?

Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,

zúdul az éji szél s vele száll az avar.

Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:

sodorj el engem is, vad északi vihar!

(Rónay György fordítása)