Sosem voltam túl jó „anyáknapjából”. Na nem azért, mert érzéketlen lennék, épp az ellenkezője. Számomra mindig is rettegett ünnep volt május első vasárnapja. Ugyanis olyan hiperérzékeny lelkiséggel vert meg a Sors, ami kritikán aluli.

Az óvodai anyák napi ünnepségekre nem emlékszem, talán csak a fojtogató gombócra a torkomban. Az általános iskolaiakra annál inkább. Hetekkel a nagy esemény előtt már próbálni kezdtük a színdarabot, a verseket, dalokat, én pedig rettegtem, hogy nem bírom magam türtőztetni, s végigbőgöm az egészet. Persze nem bírtam magam türtőztetni, s végigbőgtem az egészet. Nem bírtam a szívhez szóló verseket, az édesanya-gyerek kapcsolatról szóló dalokat. Úgy éreztem, a lelkem szakad ki minden egyes alkalommal, ha csak mástól is hallottam néhány bensőséges sort.

Eljött a bemutató napja, édesanyám ott ült velem szemben a „harisnyagyilkos” iskolai széken szépen felöltözve, kifodrászolva, meghatott várakozással az arcán. Én meg elkezdtem sírni. Már a látványától, attól a tudattól, hogy az én drága anyukám hallgatja, amit neki mondok. Nem is sírtam, zokogtam. Igazán mélyről, megállíthatatlanul. A vége az lett, hogy ki kellett állnom a sorból, s a szülők értetlen pillantásaitól kísérve szaladni a mosdóba és megnyugodni. Általában ez a rendezvény végére sikerült, így odáig fajult a teljes tartásnélküliségem, hogy néhány év múlva már nem, vagy csak egysoros szerepet osztottak rám, ha megint becsődölnék, mint rendesen, ne álljon és váljon értelmetlenné az előadás. Sem a tanárok, sem a társaim nem bántottak ezért. Elfogadták, hogy én vagyok Kriszti, a sírós lány.

Igyekeztem később is megúszni mindenféle olyan jelenetet, amelyben a szüleimmel kapcsolatban kell megnyilatkoznom, vagy velük kapcsolatos érzelmekről szólni. Nálunk tiltólistán volt Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni-ja, később az Emberek Mama, indulnom kell-je, s minden ilyesmi.

Egyszer édesapám – aki nagy magyarnóta-rajongó – mutatott egy csodás dalt, amely egy gyerekről és az apjáról szólt. Nem is emlékszem a szövegére, csak arra, hogy azonnal a szobámba kellett rohannom és zokogni. Ez van.

A férjemmel való házasságkötésünk előtt egyetlen dolgot kötöttem ki az anyakönyvvezetőnek, méghozzá meglehetősen nyomatékosan és erélyesen: semmilyen, azaz SEMMILYEN szülőktől búcsúzós, szívhez szóló vers és dal NEM LEHET a szertartáson, ugyanis az embernek egyszer van esküvője (legalábbis nekem) az életben, és nem szeretném taknyom-nyálam összefolyt zokogással kimondani az amúgy boldogítónak hívott igent. Erre mi történt a ceremónián? Ahogy beléptünk az önkormányzat erre a célra szánt termébe, az első, akit megpillantottam, egy fekete-fehérbe öltözött lány volt egy mappával a kezében. Naná, hogy felolvasott három búcsúverset, aztán felcsendült az Úgy szeretném meghálálni… Végem volt. Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy egyetlen kép sem készült az eseményről, mert úgy néztem ki, mint egy emo-s zombihippi és Rudolf, a piros orrú rénszarvas torzszülöttje. Még jó, hogy a templomi, fehérruhás szertartás külön volt, másnap…

Na, de ha a gyermek-, kamasz- és ifjú felnőttkorom nem lett volna elég rázós az érzékenyítő érzelmek hullámvasútján, gondolhatjátok, mit produkálok anyaként. Azt nem lehet sem pontosan leírni, sem elképzelni.

Az első anyák napi ünnepségen ültem a „harisnya- és fenékgyilkos” óvodai kisszéken, velem szemben hároméves medvebocsom esetlenül, megszeppenve a kis fehér ingjében és a vasalt nadrágjában, s azt éreztem, hogy azt a meghatottságot nem bírom ki. Hogy a lelkem összezuhan a fájdalmasan gyönyörű tehertől. Látta a kisfiam is, hogyan próbálom egyre reménytelenebbül visszaterelni a kibuggyanó könnycseppeket a helyükre, de nem sikerült. Sírni kezdtem. Ő megijedt, hogy anya sír, kiállt a sorból és zokogva rohant hozzám. Onnantól már Monty Python-i magasságokba (vagy mélységekbe) zuhantunk: a kívülálló szemével két félkettyós, akik összekapaszkodva bömbölnek, miközben 25 óvodás jár táncot körülöttük a Körben áll egy kislányka-ra…

Ez mind a négy óvodai évben megismétlődött. Anya és gyermek bizony együtt zokogtunk összekapaszkodva.

Ma már negyedikes Benedekem. Már nem sír velem az ünnepségen – mégiscsak vagány tízéves -, sőt, már kínosan érinti a viselkedésem. Nem érti, hogyan ülhet minden szülő szenvtelenül vagy nevetgélve a pódiummal szemben, az ő anyukája meg miért nem képes erre.

Tavaly, hogy ne legyek annyira kellemetlen, a leghátsó sorban foglaltam helyet, s igyekeztem mindig takarásban lenni.

Idén még előtte állunk a nagy erőpróbának, de Beni közölte, hogy rá direkt vidám szerepet osztottak ez évben, hogy nevessen az anyukája. Méghogy nincsenek manapság empatikus pedagógusok!

Valószínűleg én már nem fogok megváltozni. De ígérem, hogy nagyon jó fej nagymama leszek. Biztosan nem leszek megsértődve, ha a kisunokám nem hív el az anyák napi ünnepségre.

Nagyon-nagyon szeretem az édesanyámat. Meg az édesapámat. Meg a gyermekemet is. Meg a férjemet, a testvéremet, a családomat. Köszönöm a Jóistennek, hogy van kikért, kik miatt sírnom öröm- és hálakönnyeket. Anyák napján és mindig.   

(A képek illusztrációk.)