Hétfő óta kavarognak bennem ezek a sorok, mióta elköszöntem egy hónapok óta kezelt betegünktől. Nem könnyű a mi hivatásunk, nagy lelkierő kell hozzá, és ehhez elengedhetetlen a humor. A másik fegyverem a két fiam, akik nem hagynak megöregedni, megkeseredni. Ezért is van, hogy a mai napig tudok féktelenül bulizni egy koncerten, lepacsizni a srácokkal vagy rajongva várakozni a sorozataimra, teli torokból röhögni a hülyeségeinken. Úgy viselkedni, mint egy tizenéves, még akkor is, ha ezért vannak, akik furcsán néznek rám.

Ezek miatt sem omlok össze lelkileg, amikor egy nálam csak tizenévvel idősebb nőtől veszek búcsút, szélesen mosolygok derűs arcába, mert határtalanul boldog, hogy hazamegy, bár mindketten tudjuk, hogy jó esetben is csak hónapjai vannak hátra.

Hálásan nevet rám, köszöni meg, hogy begyógyítottuk a sebeit, s bár nem szokásom, de a végén lehajolok hozzá és őszinte puszival, öleléssel kívánom neki a legjobbakat otthonra.

Lassan elfordulok az ágyától, ő már nem látja az arcomat, de én még hallom vidám hangját, s miközben kilépek a kórteremből, az én arcom már komor, a sírás fojtogat, de ő ezt nem látja, nem láthatja. Csak én vesztem el ismét egy kis időre magam.