Az életben a legnagyobb fájdalmat és nehézséget talán az elengedés jelenti. Birtokolni akarunk másokat, a sajátunknak tekintjük őket, összetévesztjük a szeretetet a ragaszkodással. A nyugati kultúra a halált tragédiaként fogja fel, míg távoli, keleti országokban úgy vélik, az elhunyt egy másik dimenzióba vándorol.
Amikor elveszítünk valakit, gyászfolyamaton megyünk végig. Tagadás – düh – alkudozás – depresszió – belenyugvás. A gyász öt stádiuma, melyet Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter írt le először 1969-ben megjelent, A halál és a hozzá vezető út (On Death and Dying) című könyvében.
A Magyar térrendezés oldalán több olyan rítust és szokást ajánlanak, amely megkönnyíti az elengedést mind a haldokló, a távozó lélek, mind az itt maradók részéről. A halál beálltakor az otthonokban ki szokták nyitni az ablakokat, hogy a halott ember lelke szabadon távozhasson. Az órákat meg szokták állítani a temetés időpontjáig, ezzel is jelképezve azt, hogy a halott ember számára „utolsót ütött az óra”, és most egy átmeneti állapotban van. A temetés után újra elindítják az órákat, ezzel is erősítve azt a fájdalmas tényt, hogy az élet megy tovább. A tükör is különleges tárgy, mivel dimenziókapu, azt tartották őseink, hogy a másvilágot jelképezi – írják az oldalon.
Persze a gyász nemcsak halál esetére szól. Akkor is gyászolunk, ha valaki elhagy minket, vagy egy élethelyzetünk megváltozik, de el kell tudnunk engedni vágyakat és álmokat is. A témával kapcsolatban sokat tanulhatunk könyvekből, filmekből, dalokból is.
Itt van rögtön egy japán mese:
Egy fiatal fiú átutazta egész Japánt, hogy találkozzon egy harcművész mesterrel.
Amikor fogadta őt a mester, a fiú azt mondta:
- A legjobb akarok lenni az egész országban, az meddig fog tartani?
A mester így felelt:
- Tíz évig.
A tanítvány így szólt:
- Mester, én nagyon eltökélt vagyok! Gyakorolni fogok éjjel-nappal! Akkor meddig fog tartani?
A mester erre azt felelte:
- Akkor húsz évig.
Andrew Matthews: Hallgass a szívedre
Számos film szól az elengedésről, az egyik legjobb – azok közül, amiket eddig láttam – a Cafe de Flore. Két történet párhuzamos bemutatása. Az egyik a hatvanas években játszódik és egy Down-szindrómás fiúról, valamint édesanyjáról szól, a közöttük lévő kötődést és szeretetet mutatja be. A másik történet pedig napjainkban játszódik, melynek főszereplője egy egykor alkoholfüggőséggel küzdő DJ, az ő volt felesége és új szerelme. Ugyan párhuzamos cselekményeket láthatunk, a végén összetalálkozik a két világ. Érdemes megnézni, hogy kiderüljön, miért.
A film felhívja a figyelmünket, mennyire fontos, hogy megtanuljunk elengedni, hiszen ha nem tesszük, számos gát keletkezik az életünkben, és generációról generációra adhatjuk tovább a traumát.
Kurt Tepperwein Az elengedés művészete című írásában összegyűjtötte, hogy milyen következményekkel jár, ha túlzottan ragaszkodunk:
- leragadunk a múltban
- múltunkat tesszük felelőssé a jövőnkért
- eltávolodunk az élettől
- felmelegítjük a tegnapi „levest”
- fogságban tartjuk partnerünket, aki így nem lesz képes szabadon mozogni
- éretlen gyerekként viselkedünk
- görcsösek vagyunk
- külsőleg és belsőleg is „teleszemeteljük” magunkat
- új üvegbe töltjük a romlott bort
- félelemmel viseltetünk a változásokkal szemben
Ha elengedünk,
- aktivizáljuk a bennünk lévő elevenséget
- semmit nem vetítünk ki másokra
- megengedjük, hogy az élet megérintsen bennünket
- fejlesztjük kreativitásunkat
- tisztelettel fordulunk a múlt felé, és elengedjük
- az ITT és MOST-ban élünk
- megszabadulunk mások kivetítéseitől
- nyitottá válunk az újra
- fittek vagyunk
- újra felfedezzük ártatlanságunkat
(Az írás 2016. június 22-én jelent meg.)
