Egy januári fagyos estén hallgattam meg az Erkel Színházban Renée Fleming amerikai operaénekesnő dalestjét. A világsztárnak számító művésznő egy olyan fellépésre vállalkozott, ahol zenekar nélkül, csupán zongorakísérettel énekel el ismert művekből részleteket és operaáriákat.

Egy elegáns és dekoratív, gyönyörű hanggal megáldott világsztár és egy nem kevésbé ismert zongoraművész, Hartmut Höll közös muzsikája felemelő élmény volt. Látni és érezni azt, hogy jó dolog amerikai művésznek lenni, akit a szülőhazája egész életében, pályájának kezdete óta megbecsül, kitüntetésekkel, díjakkal halmoz el. Az operaénekesnő idős korában sem fog majd tétlenkedni, mert kinevezték a John F. Kennedy Előadóművészeti Központ művészeti tanácsadójának, felkérték a chicagói Lyric Opera első kreatív tanácsadójának, tagja a Carnegie Hall Corporation kuratóriumának, a Sing for Hope vezetőségének és a Polyphony Alapítvány Művészeti Tanácsadó Testületének. Nem kell majd akkor is színpadra állnia, ha már úgy érzi, a hangja nem hozza azt a formát, amit egy világsztártól megszokott a közönség, hisz az Egyesült Államok művészeti életének aktív résztvevője és alakítója maradhat. Azt hiszem, sejthető, hogy milyen életszínvonalon.

Ez a biztonságérzet, ez a jólét, ez a nyugalom árad a művésznő minden mozdulatából. Milyen nagy dolog is az, ha valakit életében ilyen megbecsülés, ilyen siker vesz körül! Magyar operaénekesek, akik világsztárok tudtak lenni, sokszor panaszkodtak, hogy hazájukban nem kapják, kapták meg azt a tiszteletet, amit igazából érdemeltek, érdemelnek. Az amerikai ünneplés, mosoly, öröm és taps talán nem mindig őszinte és olykor talán túlzásokba is eső, de az biztos, hogy éltető, energiát, életkedvet ad mindenhez. Mert tele van lelkesedéssel, sikerorientált gondolkodással és azzal a tudattal, hogy bizony az „ember egyedüli példány”, és nem elég a halála után emléktáblával feldíszíteni egy művész lakóházát, hanem az életében kell megadni neki mindazt, amit megérdemel.

A dalesten szinte csak idős emberek ücsörögtek, elvétve lehetett egy-két fiatalt látni. Bár a jegyárak nemzetközi viszonylatban alacsonyak voltak, de kiábrándító, hogy egy pedagógusfizetéshez vagy diplomás minimálbérhez még így is túl magasak. A kultúra ma már sajnos nem mindenkié, a színvonalas kulturális eseményeken való részvétel sokszor nagy anyagi terheket ró a családra. Mégis, egy ilyen világsztárt hallgatva csak azt tudom mondani, hogy megéri a lemondást és az áldozatot, hogy egyszer-egyszer eljussunk az Operába vagy az Erkel Színházba. Mert az igényes klasszikus zene megnyugtat, feltölt, és ha csak két órára is, de kiemel a szürke hétköznapokból.