Korábban sokan próbálták elhitetni velem, hogy egy hisztis némber vagyok. Mivel már gyerekkorom óta táplálták belém ezt a gondolatot, el is hittem, sőt azonosultam is vele. Nem sokkal ezelőttig azt gondoltam, én vagyok az az ember a Földön, akivel képtelenség együtt élni, akivel soha senki nem szeretne huzamosabb időt eltölteni. A kritikusaim problémaként említették, hogy túl analizáló személyiség vagyok. Javasolták, hogy ne gondolkozzak annyit, azt is kifogásolták, hogy nem vagyok elég közvetlen, elég laza, legyek egy kicsit nyitottabb.

Valahogy nem tudtak mit kezdeni velem. Sokáig azt hittem, egy elviselhetetlen ufó vagyok, rá akartak venni, hogy akaratomon kívül barátkozzak ezzel-azzal, vagy éppen ne barátkozzak ezzel-azzal. A saját frusztrációikat szerették volna belém táplálni, ahogy fent említettem, sokáig tették ezt sikerrel. Aztán elkezdtem fiúkkal ismerkedni, párkapcsolatokban élni és korábbi „jóakaróim” még inkább erősítették bennem ezt az attitűdöt. Mert előfordult, hogy veszekedtünk az aktuális barátommal. Ez pedig nem illett bele az általuk elképzelt idillikus képbe.

Kénytelen voltam összeszedni magam és megvizsgálni, hogy tényleg ekkora-e a baj velem. Elkezdtem terápiára járni, és egyre jobban figyeltem másokat. Rájöttem, hogy azok a kritikák, amelyekkel illettek, a nők nagy részére igazak; mások is ugyanúgy kombinálnak, mások is képesek naphosszat elemezgetni szituációkat, mások is veszekszenek. És őket elviselik, ami azt jelenti, hogy engem is el lehet viselni. Emlékszem arra az estére, hogy mennyire felszabadult és könnyed voltam, amikor ezzel szembesültem. Ugyanis közhely, de mindenkinek vannak pozitív és negatív tulajdonságai, mindenkinél tolerálni kell valamit. Csak az nem mindegy, hogy mennyi mindennel kell elnézőnek lennünk. A napokban pedig találkoztam egy Feldmár András-idézettel, ami feltette az „i”-mre a pontot, és végképp megnyugtatott:

„Tulajdonképpen ezért is van az, hogy egy idős, nagyon okos pszichoanalitikusnak, Wilfred Bionnak a halála előtt nem sokkal az volt az utolsó mondata, hogy csak az lépjen kapcsolatba, aki szeret viharos tengeren vitorlázni. És ezt azért mondta, mert nagyon sokan jártak hozzá, akik azt hitték, hogy ha egy párkapcsolat viharos, akkor valami baj van. De ő rájött arra, hogy a párkapcsolat nem lehet más, csak viharos. Vannak olyan tengerészek, akik szeretik, élvezik, és túl akarják élni a viharokat. Sőt, ő egyenesen azt mondta, hogy aki nem élvezi, vagy el akarja kerülni a vihart, az ne is legyen tengerész.”